A napokban távozott néhány diák a Kürt Alapítványi Gimnáziumból. Bűnük az volt, hogy beleköptek abba a tésztába, amelyből az iskola egy rekordkísérlet során a migránsok számára készített pogácsákat.
Mondhatjuk, Magyarországon az ilyesminek sajnos hagyománya van: néhány szélsőjobboldali fiatal állítólag hashajtót kevert a bevándorlók ételébe, mások még 2006-ból emlékeznek vissza hasonlóan ízléstelen tréfákra a tüntetőkkel szemben. A szeptemberi ügy – mármint a köpködés – nagy vihart kavart, az iskola „árnyalt pedagógiai folyamat” során sem találta meg a hangot az érintettekkel, így a gyerekek végül megváltak az iskolától – volt, akit kirúgtak, volt, aki magától ment.
A bűnösök elnyerték méltó büntetésüket, ugyanakkor az eset az iskola felelősségét is felveti. Mi miatt dönthettek úgy ezek a diákok, hogy ugyanazt az alattomos eszközt választják, mint a fociultra-társadalom legalja vagy a 2006-os kormány hasonlóan „dicső” védelmezői? Mi lehetett az érzelmi indítékuk? Gyűlölet? Félelem? És mi válthatta ki belőlük ezeket az érzéseket? A kormánypropaganda, a kibeszéletlen kérdések, esetleg az egyes tanárok által „kötelezően ajánlott” vélemény – illetve az azzal szembeni dac? Jól emlékszem tinédzserkoromból ez utóbbira: jobbról és balról is érte az egyszerű diákot a hol puha, hol erőteljes nyomásgyakorlás aktuálpolitikai kérdésekben. A jegylerontás, megszégyenítés (vagy éppen a kivételezés) egyaránt szerepelt egyesek eszköztárában – hál’ Istennek a mogyorófa pálca már rég nem dívott akkoriban.
A mostani esetben persze nem tudhatjuk, hogy a sértett igazságérzet kamaszos lázadása miatt történt, ami történt, vagy csak az osztály nagyfiúi találtak maguknak új, védtelen áldozatot. Azt azért hozzátenném, hogy az egész ügyből süt a „politikai bűnösökre” vasszigorral lesújtó, múlt rendszerbeli mentalitás – hiszen a középiskolások ennél sokszor jóval durvább módon bánnak egymással, mégis megússzák egy intővel a „diákcsínyeket”. Emellett országosan is óriási pedagógiai mulasztásnak gondolom, hogy sok iskolában a mai napig kibeszéletlen maradt a migránstéma. Pedig nagy szükség lenne arra, hogy a diákok esetleges félelmeikre válaszokat kapjanak, ellenszenvüket pedig ne bosszúfeleltetéssel vagy jószolgálati „kényszermunkával” kezeljék.
Mert ha megmondjuk, hogy mitől kötelező és mitől tilos félniük, a szomorú végeredmény borítékolható.
Ha indexes, 444-es módra kinevetjük az emberek nagyon is valós, mindennapi tapasztalatokra alapozott félelmeit, miközben szakmányban cikkezünk, hogy naprakészen tartsuk a rettegést egy hetven éve letűnt korszak kapcsán, abból nem lehet más, csak tragédia. Az elfojtás az igazi veszélyforrás: Németországban már rég robbanással fenyeget a cenzúra súlya alatt nyögő igazságérzet. Az emberek megkérdezése nélkül engednek be több százezer migránst az eddigi, integrálhatatlan tömegek mellé, és még jó képet is kell vágniuk hozzá a Wilkommenskultur jegyében. Eközben senki sincs, aki meghallgatná a „politikailag inkorrekt” véleményüket, csak a valódi szélsőségesek, így a kétségbeesett és megalázott emberek velük sodródnak egy platformra – és sorra gyúlnak lángra a szászországi, hesseni és bajor menekülttáborok.
Ha kirekesztőnek bélyegzünk valakit, csak mert más a véleménye, akkor ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb azzá is válik. Táborokat gyújt fel, bevándorlókat ver meg, vagy csak a pogácsájukba köp. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne végre őszintén beszélni ezekről a kérdésekről! Meghallgatva a másikat akkor is, ha nem tetszik a véleménye. És nem félve annak beismerésétől, ha tévedtünk.
