Az a dolgunk, hogy gyereket szüljünk, ez legyen az önmegvalósításunk csúcsa. De például az is a mi dolgunk, hogy hetente hét napon át, napi huszonnégy órában betegeket ápoljunk a kórházakban. Néhányunk gyógyít is, nemcsak kórházban, hanem például háziorvosi rendelőkben. Utóbbi esetben a rendelési idő végeztével indulunk azokhoz a betegekhez, akik nem tudnak bejönni hozzánk. Az is a dolgunk, hogy reggel 6-kor kinyissuk az óvodákat, és csak este 6-kor zárjuk be őket. Amikor hazaértünk, színezőket nyomtatunk, hóember- vagy Mikulás-figurákat vágunk ki, kézműveskedünk, hogy másnap a gyerekek jól érezzék magukat, és hasznos legyen a bent töltött idejük. Nekünk kell reggel 7-től ügyeletet tartanunk az iskolákban minden hétköznapon, és csak délután 5-kor indulhatunk haza. Amikor hazaértünk, dolgozatot javítunk, készülünk a másnapi órákra, és idióta adminisztrációs feladatokat hajtunk végre, amelyekből egyre több van.
Mi járunk hajnalban dolgozni, hogy a közétkeztetésben minden iskolában és óvodában ebédet kapjanak a gyermekeink. Az is a mi dolgunk, hogy a meghosszabbított nyitva tartással üzemelő kormányablakokban személyi igazolványhoz, diákigazolványhoz, miegymáshoz fényképet készítsünk, papírmunkát intézzünk. Általában minden olyan helyen mi ülünk, ahol ügyfelekkel kell foglalkozni, legyen az bank, adóhatóság, nyugdíjfolyósító vagy földhivatal.
Jellemzően a mi dolgunk beütni a kasszába annak árát, amit mások vásárolnak. Általában mi takarítjuk ki a boltokat, irodaházakat, kormányépületeket. Többnyire mi vigyázunk az állami gondoskodásban élő gyerekekre. Mi főzzük a kávét és gépeljük le magukat komolynak gondoló emberek ötleteit, javaslatait, döntéseit, utasításait. Mi áruljuk a piacon, amit a család a mi segítségünkkel megtermelt.
Mi vesszük fel Kövér László házelnök telefonját, ha csörög, és gondolom, onnan se indulunk haza pontban 4 órakor. És ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor Ákos nevében is egy nő próbált intézkedni.
Összefoglalom röviden: működtetjük az országot, annak legtöbb ellátórendszerét. A fennmaradó, sajnálatosan rövid időben saját ház-tartásunkat is működtetjük, értékes időt töltünk a gyerekeinkkel, a férjünkkel, szívesen beszélgetünk a testvéreinkkel és a szüleinkkel, már ha vagyunk olyan szerencsések, hogy még élnek. Ha marad időnk, a saját szórakoztatásunkra könyvet olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk. (Nem marad.) Önmegvalósítás? Muhaha.
És szólunk egy rohadt szót is? Nem szólunk, csináljuk. Nem szólunk, pedig ugyanazért a munkáért 5–20 százalékkal kevesebb fizetést kapunk, mint a férjünk, a sógorunk vagy az öcsénk, mégis csináljuk. Nem önmegvalósításból, hanem hivatás-, kötelesség-, avagy felelősségtudatból. Nem szólunk azért sem, mert egy bizonyos életkorban, történetesen életünk nagyobb részében eleve esélytelenebbek vagyunk a munkakeresésben, mert vagy annyi idősek vagyunk, hogy hamarosan akár gyerekünk is születhet, vagy már van gyerekünk, és akkor azért választanak helyettünk férfit. Az, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek gyerekvállalás előtt vagy után, esetleg közben, jóformán egyetlen munkaadót sem érdekel.
Azért én most mégis kérnék valamit: ne turkáljon senki a családom pénztárcájában, mert az ritka nagy modortalanság. És szálljon ki mindenki a szülőcsatornámból, mert ami ott történik, ahhoz rajtam kívül csak a férjemnek van köze, esetleg a nőgyógyászomnak, neki viszont kizárólag orvosszakmai szempontból.
Mondhatnám úgy is: több tiszteletet! Ez, gondolom, ismerősen hangzik.
