Ez a programbeszéd megdöbbentett: eddig tíz előadást hallgattunk végig a tanártól, ahol a középkori keresztény Európa házasságaitól való távolodás maga volt a Szent Haladás. Ennek első lépése pedig épp a szabad párválasztás és a szerelmi házasság volt, majd csak ezután következtek a fejlődés hőn áhított csúcsai, mint a pride, a nemváltoztató műtétek és a genderóvodák. Tanárunk mindezt megtagadta volna? Azt állítja, hogy a patikamérlegen kimért, minden kötelezvénytől megfosztott modern házasság semmivel sem jobb, mint a bigott muszlimoké? Hiába ömlött a liberális oltárra a vallási, a nemzeti, sőt a nemi identitás vére, Európa egy lépést sem tett a feminista Kánaán felé?
Ekkor jutott eszembe az írás elején említett érvelés. Vajon mi lenne ma velünk, ha kontinensünk jó ötszáz éve leszámol a mai konzervatívokra jellemző európai békaperspektívával? Ha végvári vitézeink feladták volna a keresztény Európa védelmét, mondván, mi sem vagyunk különbek? Vajon akkor is légkondicionált termekben vitatkoznánk egyenjogúságról meg LMBT-mozgalomról, vagy inkább gyaur rabszolgákként a budai pasa földjét túrnánk? Inkább nem tettem fel a kérdést. Elvégre honnan tudhatnám én, európai értelmiségipalánta, hogy nem lennék-e boldogabb török rabszolgaként?
