Van a radikális feministáknak egy végső érvük, egy aduászuk, amit rendszerint akkor játszanak ki, amikor velük egyet nem értő hölggyel találkoznak. Ez nagyjából így hangzik: „ha mi, feministák nem lettünk volna, most nőként el sem mondhatnád, hogy nem értesz egyet velünk”. A formailag igaz, tartalmilag aggályos érv akkor jutott eszembe, amikor egy szemináriumon néhányan vitába keveredtünk a tanárral.
A kurzus egyébként a gender és a társadalmi nemi egyenlőség témakörét ölelte fel. Megjegyezném, hogy a maga tudományterületén elképesztően széles ismeretekkel és az ehhez társuló kiváló előadói képességekkel rendelkező tanár óráról órára fel szokta ajánlani a közbeszólás jogát, de általában senki sem él a lehetőséggel. Aznap máshogy történt: éppen a nő saját teste feletti rendelkezésének jogáról szóltak az eszmefuttatások, amikor az egyik hallgató – egy lány – szólásra jelentkezett. Azt kérdezte: vajon a muszlim vallású, közel-keleti kultúrákból érkező migránsok is tiszteletben fogják-e tartani az egyenlőség vívmányait?
A levegő egy pillanatra megfagyott, aztán a tanár némi kínos csend után beszélni kezdett. Addig simán gördülő, virtuóz mondatai, amelyekkel hol innen, hol onnan csippentett ki egy-egy idézetet mérhetetlen szellemi könyvtárából, egyre pattogósabbá váltak, végül dörgedelmes hitvallásban törtek ki. – Ez egy európai békaperspektíva! – sistergett a monológ vége. Kifejtette: semmi jogunk megítélni egy másik kultúra nőkhöz való viszonyát a mi korlátozott, fehér, európai, keresztény szemszögünkből – utóbbi jelzők szinte szitokszóként csattantak a gipszkarton álmennyezeten.
Ehhez már nekem is volt hozzáfűznivalóm: elmondtam, hogy a kényszerű gyermekházasságok vagy a házasságtörő nők halálra kövezése miatt nem tartom egyenrangúnak a muzulmán házasság intézményét az európaival. Ezt a tanár részéről a modern házasság keserű kritikája követte, azzal a kiegészítéssel, hogy a monogámia elavult, fűvel-fával csaljuk egymást, mert egy mulandó alapra – a szerelemre – építjük a házasságot. Ezzel szemben az iszlám részletes, gazdasági szempontokra is kiterjedő kereteket ad, így kiegyensúlyozottabb, biztonságosabb életet biztosít a nők számára; ezt arra is alapozza, hogy neki rengeteg muszlim barátja van Európában, és ott mindez csodálatosan működik.
Ez a programbeszéd megdöbbentett: eddig tíz előadást hallgattunk végig a tanártól, ahol a középkori keresztény Európa házasságaitól való távolodás maga volt a Szent Haladás. Ennek első lépése pedig épp a szabad párválasztás és a szerelmi házasság volt, majd csak ezután következtek a fejlődés hőn áhított csúcsai, mint a pride, a nemváltoztató műtétek és a genderóvodák. Tanárunk mindezt megtagadta volna? Azt állítja, hogy a patikamérlegen kimért, minden kötelezvénytől megfosztott modern házasság semmivel sem jobb, mint a bigott muszlimoké? Hiába ömlött a liberális oltárra a vallási, a nemzeti, sőt a nemi identitás vére, Európa egy lépést sem tett a feminista Kánaán felé?
Ekkor jutott eszembe az írás elején említett érvelés. Vajon mi lenne ma velünk, ha kontinensünk jó ötszáz éve leszámol a mai konzervatívokra jellemző európai békaperspektívával? Ha végvári vitézeink feladták volna a keresztény Európa védelmét, mondván, mi sem vagyunk különbek? Vajon akkor is légkondicionált termekben vitatkoznánk egyenjogúságról meg LMBT-mozgalomról, vagy inkább gyaur rabszolgákként a budai pasa földjét túrnánk? Inkább nem tettem fel a kérdést. Elvégre honnan tudhatnám én, európai értelmiségipalánta, hogy nem lennék-e boldogabb török rabszolgaként?
