Megszólal a donor

Életerős, nemzőképes férfiemberként kikérem magamnak, hogy itt mindig mindenki kihagy a számításból.

Életerős, nemzőképes férfiemberként kikérem magamnak, hogy itt mindig mindenki kihagy a számításból. Vérig sért, hogy én már felelőtlen felelősnek se vagyok nézve retorikailag. Hogy fel se vagyok szólítva, ugyan legyek már kedves, és gondoskodjak a biológiai reprodukcióról, a kedvezőbb születésszámról meg mindezek által a fenntartható nyugdíjalapról.

Hát csak és kizárólag azért, mert van nekem az az aprócska, ugyanakkor kiküszöbölhetetlennek tetsző biológiai deficitem, hogy nincsen méhem, már senki se akarja a nyakamba varrni a nemzethalált? Megesz a sárga irigység, hogy már megint a nők körül forog minden, holott talán az sem árt, ha apja is van a gyereknek. Talán egy kicsit rajtunk is múlik, hogy meglesz-e az a 2,2 gyerek, amivel statisztikailag két ember reprodukálhatja magát. Vagy netán több is annál

Nyugodt szívvel állíthatom, nem a gólya hozza a gyereket, de nem is csak a nőn múlik a dolog. Nem őrültem meg, és nem is vittek el a földönkívüliek. Három hús-vér gyerek nemcsak biológiai apjaként, akit manapság már kutyába se, akarom mondani, tenyészbikaszámba se vesznek, tudom, miről beszélek. Szerény, ugyanakkor némi empirikus tapasztalatra alapozott véleményem szerint a gyerek nem csak attól lesz, hogy megszüli a nő, és jó napot. És nem is csak attól, amire most minden olvasó önkéntelenül is gondol. Írom mindezt, miközben az anyának nevezett személy a másik szobában emlőjével táplálja a legkisebbet. Na tessék, az sincsen nekem. A nagyobbak épp kijöttek a kádból, abbahagyom az írást, hogy megtöröljem őket. Újrakezdtem, azóta már a Pom-pomot nézik az okostelefonon, de a legnagyobb vacsorát kér. Nem kap, mert meg kell várni anyát, hogy palacsintát süssön.

Úgy mellékesen történt ma még ez meg az. Az egyiket elvittem iskolába, a másikat óvodába. Vártam, könyörögtem, fenyegetőztem fél órát, míg a kisebbik némi hajlandóságot mutatott, hogy bemenjen a csoportba. Most éppen van neki ez a nem akarok óvodába menni dolga. Főztem még egy elég rossz ebédet, bevásároltam, a legnagyobbért elmentem balettra. Ilyenek. Hozzájárultam némileg ahhoz, hogy anya ne kapjon majd idegrohamot, ha előállok azzal a sokkoló ötlettel, hogy jöhet a negyedik, majd az ötödik.

A tanulság? Hogy az is bolond, aki nem vállal gyereket Magyarországon. Egyszerűen azért, mert ez a legnagyobb kaland, mert nincs ennél jobb dolog a világon. Szerintem. Valójában senki sem azért vállal, mert valakik azt mondják neki, de azért valakik már igazán mondhatnák végre nekünk, elanyátlanodott férfiaknak is, hogy rajta. (Most meg jön a kisebb, hogy ő nem kér palacsintát. Sosem kér, nem is értem, mégis miben reménykedtünk.)

Végül valahogy eltelt ez az este is, ágyba tettük őket, mindhárman elaludtak. Közben kerestem némi pénzt is ezzel az írással, feltéve, ha a szerkesztő megjelenteti.

A szerző író