VGE nem akart Európai Egyesült Államokat

Az Európára leselkedő veszély ma nem olyan nagy, mint Giscard d’Estaing korában.

Eszmefuttatása meggyőző lenne. Csakhogy – érdemes széttekinteni a történelemben – hány nemes eszmét sajátítottak ki önös hatalmi vagy gazdasági célokra? Kiknek a kezébe került az egységes Európa pénzügyi irányítása, és mi a garancia arra, hogy azt az európai választók érdekében használják fel? Fej vagy írás: bármely oldalára esik az érme a sárba – beszennyeződik. Az igaz, hogy a mostani állapot sem jó, de ellenkező esetben az örök alávetés réme fenyeget, hiszen amint a példa mutatja, Nyugaton az elit most sem konzultál a migránsügyben a választókkal. Ezek után hogy bízzon az ember a zárt ajtók mögé bújt tervkovácsokban? Ha elhagyjuk nyilatkozatai és könyvei mikrokozmoszát, és Giscard d’Estaing elnöki teljesítményét vizsgáljuk – a döbbenet költözik belénk. De Gaulle néhai pénzügyminisztere bizony az angolszász világ bálványozója és Kennedy utánzója volt. Része volt a francia közélet amerikanizálásában, hiszen hazáját maradi, konzervatív-keresztény országnak tartotta, a vidéki életet pedig prűdnek. Philippe de Villiers volt politikus és európai uniós képviselő októberben megjelent könyvében a bizonyítékok egész csokra – amiből más szerzők csak szálanként villantanak fel – olvasható VGE viselt dolgaiból. Hétéves (1974–1981) elnöksége kezdetén mindjárt az izgága ’68-asok után szaladt. Vagy meggyőződésből, vagy mert attól tartott, hogy egy újabb jóléti lázongás következik az elgazdagodott szülők elkényeztetett gyerekei részéről, akik hecckampányaikkal az amerikai életformának és az olcsó multinacionális árudömpingnek teremtettek bővülő lelki-szellemi piacot.

A lazítás volt tehát politikájának lényege. Elnöki megnyilvánulásainak stílusa is laza volt. Ezt a krédót olvasta ki az akkori széljárásból. Leszállította 21 évről 18-ra a szavazásra jogosultak korhatárát, beemelve a nonkonformizmust a választói világba. (Talán azt remélte, hogy e korosztály majd hálás lesz érte.) Elnöksége alatt törvény született a születésszabályozásról és a terhességmegszakításról. Következmény: évente durván kétszázezernyi magzathalál és hasonló méretű betelepülő honosítása. Némi sarkítással ez nevezhető a népességkicserélés és a párhuzamos társadalom alapjai lerakásának.
Konfucius volt a mestere. A francia történelmet nyomasztó, irracionális és hamis pátosszal teli örökségnek tartotta. Csoda-e, ha ő a fő ludas abban, hogy az európai alkotmányból hiányzik a keresztény alapokra való hivatkozás? Érthető, hogy miért nem akart emlékiratot írni, mint műfajteremtő elődje, Charles de Gaulle. Aki dekonstruál, azaz leépít, mint Derrida vagy Foucault, aki a nemzeti öngyűlöletet szajkózó Bernard-Henri Lévytől nem határolódik el, aki utcaseprővel reggelizve javítaná megtépett imázsát – az mit írjon magáról? Memoárnak, némi cinizmussal, az elnökségét dokumentáló ötszáznegyven méternyi polcot megtöltő iratanyagot tartotta. Gondolom, benne van a mértéktelen vadászszenvedélyének áldozatul esett ötven lepuffantott afrikai elefánt fényképe is. Hiába finomított az idézett interjúban, ismerői Monnet hívének tartják, hiszen elnökségét a nagy posztnacionális álomnak és államnak szentelte. Nem kívánunk minden bajt Giscard d’Estaing nyakába varrni, de a lazítás után – Hofi slágeréből tudjuk – sajnos, áramszünet következik.

A szerző politológus.