Kommenteket márpedig nem olvasunk, és nincs semmi jelentősége, hogy vannak, akik az interneten zsidóznak a Saul fia sikere nyomán – nagyjából így foglalható össze sokak véleménye a Golden Globe-díjas film kapcsán elszabadult indulatokról. Maga a rendező, Nemes Jeles László is azt nyilatkozta, hogy egy ilyen film esetében a kommenteket olvasni olyan, mint felvenni egy hangversenyt, összevágni a köhögéseket, és azokra koncentrálni. Ami jól magyarázza a fent említett alapállást: eszerint hozzászólásokat azért nem olvasunk, mert azok azonos szintet képviselnek, mint mondjuk a köhögés. Érdektelenek, nem mondanak semmit a világról, csak az időnket pazaroljuk velük. Mindebből annyi igaz is lehet, hogy egy könyv, film vagy zeneszám nem annak függvényében lesz színvonalas, illetve színvonaltalan, hogy hányan nézik meg, vagy éppen hányan fröcsögnek a művel kapcsolatban úgy, hogy nem is látták. A művészet sokkal inkább elitista, mintsem demokratikus intézmény: nem lesz jobb a kereskedelmi tévén futó szappanopera, csak mert azt többen nézik este a tévében, mint a díjnyertes művészfilmet.
Ettől még ugyanolyan joggal gondolhatják sokan bicskanyitogatónak a rendező nyilatkozatait „a modern kor történelmét definiáló csőcselékről”, a hangversenyeken köhögőkről vagy a Nemes Jeles szerint a filmet ideologikus alapon elutasító francia és amerikai kritikusokról. Persze egy művésznek szíve joga a kultúrpesszimizmus, csak ezzel épphogy nem a meggyökerezett előítéleteket fogja kigyomlálni a közbeszédből és az emberek fejéből. Miként Apáti Bence táncművész írta a Facebookon: „Pár kommentelő miatt ne keltsd azt az érzést, hogy itt elnyomnak, utálnak, nem tisztelnek. [ ] Ha azonban téged mégis bánt, ahogy a kommentelők gondolkodnak, és meg akarod változtatni az emberek fejében a rólad kialakított képet, jelzem, rossz úton jársz.”
Nemes Jeles ugyanakkor művész, ő elsősorban a film minőségéért felel. Az viszont már jóval furcsább, amikor például újságírók hangoztatják, hogy nem szabad kommenteket olvasni. A netes sajtó felfutásával egyre demokratikusabbá vált a közügyekhez való hozzászólás intézménye, s még ha uszítani, lincselést szervezni továbbra sem alapvető jog, igenis jó, hogy az emberek kifejthetik véleményüket az online térben. Ez akkor is így van, ha a konstruktív viták mellett sajnos elszaporodnak a színvonaltalan, előítéletes, ténybeli tévedésekre, csúsztatásokra alapozott hozzászólások. Bár az sem baj, ha ezek is megjelennek a (fél) nyilvánosságban, és szembesülnek velük azok, akik másfajta társasághoz szoktak. Attól ugyanis, hogy elfordítjuk a fejünket, ezek a vélemények még nem válnak nemlétezővé. A Facebook felfutásával kiderült az is, hogy nem feltétlenül csak egy álnév mögül hajlamosak az emberek hangot adni nem túl szofisztikált véleményüknek: ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Kuruc.infón csak Facebook-profillal lehet kommentelni.
Összességében sem az nem jó, ha az intelligens hozzászólókat összemossuk a szimpla feszültséglevezetőkkel, sem az, ha az utóbbiaktól megpróbáljuk teljesen elszigetelni magunkat. Tömegdemokráciában élünk, általános választójoggal, és ahogy a közéletről sem lehet lemondani a politikai üzenetek egyszerűsödése miatt, úgy a közbeszéd alakulásáért is mindannyian felelősséggel tartozunk. A tömegdemokráciát viszont nem szabad félreérteni: nem lesz senkinek sem igaza csak azért, mert a „közvélekedést” mondja fel. Ahogy legyinteni sem szabad efféle közvélekedésekre, még ha nem értünk is egyet velük. Nem elfordulni kell, hanem beszállni, rákérdezni az indulatokra, megkérdőjelezni az előítéleteket: csak így juthatunk előbbre.
