A menekültválság európai és globális kezelése épp azt mutatja, hogy ezt a krízist kezelni igazán senki nem tudja. A nagyhatalmak kapkodnak, ellentétes nyilatkozatokat tesznek, próbálnak beavatkozni, de csak felkavarni képesek a káoszt. Tény: a Közel-Keletet destabilizáló Amerika felelőssége éppolyan jelentős, mint a birodalmi státust visszaszerezni próbáló oroszoké, de elsődlegesen persze a terroristáké és a közel-keleti elnyomóké. Óvakodnunk kell viszont az egyszerű magyarázatoktól, mert ezek csak félrevisznek: elmossák a fogalmi határokat, rendként mutatják meg a káoszt, így pedig csak távolítanak a megoldástól. Az utóbbi száz évben kiváló regények születtek, amelyek pontosan megmutatták, milyen az, amikor a káoszban próbálunk hamis nyomok által rendet felfedezni. Említhetjük Gombrowicztól a Kozmoszt vagy Pynchontól A 49-es tétel kiáltását: mindkettőben kétségbeesetten gyűjtenék egybe a nyomokat, keresnék a magyarázatot, de hiába, ha eleve tévúton indulnak el, ha a nyomokat is a saját képzeteik alapján állítják elő. Mindez odavezethet, hogy várjuk: a folyamat lezárul magától, a dolgok megoldódnak úgyis, azok a bizonyos „valakik" majd leállítják, amit elkezdtek.
Tragikus, hogy épp ez zajlik Európában: a vezetők reménykednek, hogy egyszer csak hirtelen leáll a migráció, el lehet osztani a beérkezetteket, és gond egy szál se, nekünk már tennünk sem kellett a megoldásért. Pedig a zavarodott kapkodás éppolyan káros, mint a válság aktív előidézése. Eddig éppen a koncepciótlanságot tapasztalhattuk, a meggondolatlan vagdalkozást, amit ironikus módon a migrációt fékezni kívánó Donald Trumptól ugyanúgy láthatunk: kicsit majd lecsapunk itt, kicsit felkavarjuk az indulatokat, és azzal is megy az idő. Vagy: nem törődünk a világpolitikai krízissel, eljátsszuk az emberi jogi bajnokot, mintha a nagyhatalmak vezetőinek kellene elvégezniük a humanitárius szervezetek tevékenységét.
