Olyan sok monitor volt, és minden látszott rajtuk: a fel- és leszálló emberáradat, a mozgólépcsőre fellépők unott arca, az érkező szerelvényre várók toporgása. Ezért is lepett meg és okozott csalódást, amikor a forgalomirányító azt mondta: sajnálom, ezek nem rögzítenek semmit. A kérdés egyébként az volt, készült-e felvétel arról a tolvajról, aki tíz perccel korábban a 3-as metrón a mellettem zokogó nőtől ellopta a mobiltelefonját.
A férfi, a záródó ajtók védelmét kihasználva, az utolsó pillanatban nyúlt be a metrókocsiba a peronról, és ragadta el a készüléket. Az asszony még fél óra múlva is remegett, és azt ismételgette, hogy az ő hibája, miért is vette elő a telefont a metrón. Miért gondolta, hogy csak úgy előkaphatja a mobilt, aztán az ajtó melletti ülésen verset olvashat rajta gátlástalanul. Tetszett volna előbb gondolkodni! – mondhatták volna bölcsen utastársai, mégsem tette senki. Hogy is tehette volna bárki, amikor pár perccel korábban maga is hasonló bohém cselekedetekre ragadtatta magát?
Az efféle viselkedés egyetlen magyarázata az utasok biztonságérzete, amely az emberi jóságba, illetve a 3-as metróba vetett megingathatatlan hiten alapul. Hallottunk elrettentő történeteket, szörnyülködtünk is rajtuk, mégis úgy képzeljük, pont nekünk úgysem akar ártani senki. Az ellenőrök, a kamerák, a biztonsági és a néhanapján felbukkanó fegyveres őrök pedig értünk, a jegyeket, bérleteket megváltó állampolgárokért vannak, nem ellenünk. Főleg most, amikor olyan sok szó esik különféle merényletekről. Minden médium attól hangos, hogy a kormány gőzerővel dolgozik a terrorveszélyhelyzet jogszabályi hátterének kialakításán, s hogy arról folynak súlyos viták a jogalkotók között, milyen mértékig indokolható a szabadságjogok megkurtítása a biztonságunk megőrzése érdekében.
Akkor hogyan lehet, hogy a 3-as metró vonalán, amelyen naponta több mint 500 ezer ember utazik, a biztonsági rendszer olyan elavult, hogy a kamerák – Kőbánya-Kispest kivételével – egyik megállónál sem rögzítenek semmit? Nem örökítették meg a hölgyet kifosztó tolvajt, sem szorgos kollégáit. Rettenetes forgatókönyv, de olyan időket élünk, amikor ilyen forgatókönyvekkel is számolni kell, legalábbis a szakembereknek: mi lett volna, ha kapucnis férfi nem kiránt valamit a metrókocsiból, hanem éppen hogy behajít valamit oda? A belga hatóságok biztonsági kamerák felvételei alapján azonosították a Zaventem repülőtéren elkövetett robbantás egyik elkövetőjét. Hasonló felvételek felhasználásával jutottak Haszib Huszein nyomára is, aki 2005-ben egy londoni emeletes buszon hozta működésbe a hátitáskájába rejtett házi készítésű pokolgépet.
De hagyjuk a terrorveszélyt! Ugyanilyen érthetetlen, miért nem készülnek felvételek egyszerűen bűnmegelőzési vagy közlekedésbiztonsági okokból. Normális esetben annak a tolvajnak a képe, aki múlt csütörtökön elragadta az asszony telefonját, múlt péntek óta ott díszelegne valamennyi szerelvényben és metróoszlopon. Az nem magyarázat, hogy amikor eredetileg kiépítették a kamerarendszert, még nem volt olyan szinten a technológia, hogy rögzítsék a felvételeket – hiszen azóta több évtized telt el. Az is rossz kifogás, hogy a hálózat átalakítása sokba kerülne, mert – számos más kormányzati költekezéssel ellentétben – ez olyan cél lenne, amelyre vélhetően nem sajnálnák a pénzüket az adófizetők.
Bizonyára van, aki azt gondolja, hogy ennek az információnak a nyilvánosságra hozásával kiengedtük a szellemet a palackból, mert felhívtuk a bűnözők figyelmét a rendszer hiányosságaira. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: ők ezt, ellentétben az olvasóval, aki nap mint nap utazik a metrón, már régóta tudják, és ki is használják. Nekünk pedig nem marad más, mint vigyázni, ha az ajtók záródnak.
