A nizzai lecke: nagyhatalmi harc a háttérben?

Franciaország destabilizálása az európai békerendszer felbomlását hozná vissza.

A nizzai terrorakció helyszíne és időzítése az eddigi párizsi merényleteknél is sokkal nagyobb szimbolikus erővel bír – a franciák legnagyobb népünnepélyére csapott le, amikor a nyugati demokráciák fő értékeit és vívmányait ünneplik, a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében. Egyúttal a turizmus Párizs mellett világszerte legnépszerűbb központjára, a Riviéra fővárosára mértek csapást, ahol biztosra vehették, hogy a lehető legtöbb országból lesznek áldozatok. Aki járt már Nizza legendás tengerparti sétányán, az tudhatja, hogy szinte minden járó-kelő csoport más-más nyelven beszél.

Az időzítésben viszont az a kulcselem, hogy éppen a november óta tartó szükségállapot feloldásakor, az Eb befejeződése után csaptak le, amikor végre úgy gondolta volna az ország, hogy most már békésebb idők jöhetnek, múlóban a terrorveszély. Utólag szinte érthetetlen is ennyi egybeesés ismeretében, hogy nem volt sokkal nagyobb biztonsági készültség azon a napon és az adott helyszínen, emiatt nem tudták rögtön az ámokfutás elején lelőni a merénylőt, ezért két kilométeren át biztonsági szempontból akadálytalanul gázolhatott végig a tömegen teherautójával.

Egy ilyen terrorakció rendkívül profi időzítése és helyszínválasztása miatt eleve nem tűnik magányos őrült művének, amit tovább erősít a nemzetközi kontextus, közelebbről az, hogy miért éppen Franciaország vált kiemelt célponttá. Már a Charlie Hebdo és később a párizsi merényletsorozat kapcsán sokan emlegették, hogy ebben az országban van a legtöbb muszlim, ráadásul olyan arab országokból és olyan radikális csoportokkal, amelyek például a németországi törököknél egyáltalán nem jellemzők. S ha már a törököknél tartunk: rendkívül érdekes különbség, hogy az isztambuli terrorakció, sőt még a brüsszeli repülőtéri merénylet esetében sem ismétlődött meg olyan, már-már sematikus vagy rituális jelleggel ugyanaz a nemzetközi forgatókönyv, mint a három nagyobb francia merénylethullámnál. Mi a fő különbség? Itt sokkal inkább az kap hangsúlyt az egyes országok nyilatkozataiban, hogy a civilizációnkat érte támadás, és fel kell lépnünk a közös ellenséggel szemben, nem utolsósorban a katonai intervenció fokozásával Szíriában és minden más fronton az úgynevezett iszlamista terrorral szemben.

(Bár e tekintetben kiáltó ellentmondás, hogy a párizsi merénylethullám egyik közvetlen kiprovokálója pont az a vakmerő lépés lehetett, hogy a franciák önhatalmúlag bombázni kezdtek Szíriában, ami gyakorlatilag minden térségben érdekelt nagy- és középhatalom érdekeit sértette, beleértve Amerikát is.)

A forgatókönyv csak Európában tűnt újnak, mert ugyanezt a kommunikációs platformot már a New York-i ikertornyok elleni csapás esetén láthattuk: a nyugati civilizáció és katonai szövetségi rendszer rituális megerősítéséről szólt – „megtámadott minket”, „hadat üzent nekünk egy közös ellenség”, akivel szemben együtt kell harcolnunk. A már-már lazuló, széttartó érdekek mentén töredező szövetségi rendszer legdrámaibb megerősítését láthattuk ezekben az esetekben; hirtelen és mintha forgatókönyv alapján ugyanúgy következett volna be a Charlie Hebdo-merényletnél, s ez a legsúlyosabb kérdéseket vetheti fel a terror meghatározó szerepe kapcsán az európai politika alakításában. Még akkor is, ha nem gyanúsítjuk meg mindezeket a hatalmakat, hogy adott esetben nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és akár indirekt módon, titkosszolgálati akciókkal vagy más módon katalizálhatták ezeket a folyamatokat.

(Egyébként a londoni Bherlin Gildo-ügy óta ez már nyílt titok, mivel ott a nyomozó hatóság feltárta a brit titkosszolgálat aktív szerepét egy közel-keleti terroristasejt támogatásában.)

Még ha logikailag valahogyan kizárhatnánk is a nagyhatalmak titkosszolgálatainak bármilyen szerepét ezekben a terrorakciókban, akkor is önmagában aggasztó, milyen központi szerepet kapott a közvélemény és az európai politika alakításában a terrorfenyegetés – nem csupán az iszlamista merénylők, hanem a nyugati média és a kormányok részéről is. E tekintetben talán még sérülékenyebbnek bizonyult a mi médiakultúránk a legdurvább erőszakkal történő manipulációval szemben, mint amilyen sérülékenyek tömegrendezvényeink technikailag (biztonsági szempontból) az ilyen merényletekkel szemben.

Ráadásul ez a sérülékenység, a terrorhírekkel szembeni kitettségünk és manipulálhatóságunk gyakorlatilag nem is jelenik meg a híradásokban és az elemzésekben sem. Pedig minél kevésbé vagyunk készek változtatni rajta (vagyis a média működésmódján és a közvélemény terror általi irányíthatóságán), annál nagyobb eséllyel élnek majd ezzel az eszközzel velünk szemben mindazok, akiknek érdekük fűződhet hozzá. Akárkik legyenek is. Ebből a szempontból kilétük másodlagos kérdés.

Különösen érdekes volt az oroszok reakciója Nizza után. Nyíltan kimondják, milyen stratégiai érdekük fűződik vagy fűződhetett a történtekhez, mert ez a merénylethullám szerintük közös fellépést sürget – mégpedig a franciák, Európa és az oroszok közös (katonai!) fellépését… Miért érdekes ez? Mert Franciaország – bár a magyar közvélemény és az itthoni elemzők figyelmét ez a geopolitikai tény rendre elkerüli – a britek kilépésével végképp Európa vezető hatalma lett, ami különösen katonailag és politikailag egyértelmű. Németország ugyanis nem atomhatalom, sőt: máig katonailag megszállt ország, és relatív gazdasági szerepe ellenére fel sem vetődik, hogy a nagyhatalmak valaha komolyabban számolnának vele például állandó tagként az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol előbb-utóbb a britek szerepe talán megkérdőjeleződhet, ha valóban szétesik az ország, de a franciák nagyhatalmi státusa ettől csak még nyilvánvalóbb, különösen az európai politika vezető erejeként.

Ezzel pedig meg is érkeztünk oda az elemzésben, hogy igazán mélységében és átfogóan megértsük, miért épp Franciaországra próbálnak ilyen keményen nyomást gyakorolni a terrorakciók kitervelői, illetve megrendelői. Azzal, hogy egyre inkább háborúnak nevezik mindezt az érintettek, tulajdonképpen beismerik: végső soron nagyhatalmi konfliktusról van szó. Ne felejtsük el, hogy a francia–német meccsen novemberben nem csupán egy jelentős uniós ország elnökét, hanem egy atomhatalom katonai vezetőjét kellett evakuálni a francia népstadionból – ami ebben a háborúban nem kis fegyvertény, akárki mérte is rájuk ezt a csapást.

Tegyük hozzá rögtön: sem a francia népet, sem a politikai vezetést máig nem sikerült megtörni a merénylethullámmal. Sőt: bizonyos értelemben meg is erősítették, még eltökéltebbé tették – még erősebb lett a republikánus szolidaritás. Nyilván pont ezért „kellett” folytatni és vidékre is kiterjeszteni a merénylethullámot, mégpedig az országnak arra a déli részére, ahol a legélesebb a muszlimokkal szembeni szélsőjobboldali tiltakozás, ahol a legtöbb a nemzeti frontos polgármester, illetve a legtöbb az arab bevándorló… és ahol ezáltal a leginkább adottak lennének a feltételek polgárháborús reakciók kiprovokálására. Döntő kérdés, hogy lesznek-e a közeljövőben ilyen reakciók, és ha nem, vajon lesznek-e újabb terrorakciók, hogy kiprovokálják a várt hatást.

Európa sorsa szempontjából is döntő tehát, hogy mi fog most történni Franciaországban. Létfontosságú a korábbinál sokkal erősebb és egységesebb európai szolidaritás kinyilvánítása, hogy útját álljuk az erőszakspirálnak és az egyre inkább európai szintű polgárháborút provokáló terrorakcióknak, amelyek mögött egyre nyilvánvalóbb nagyhatalmi érdekek és háborús törekvések állnak. Nem csak katonailag lenne megsemmisítő csapás az egész Európai Unióra, ha Franciaországot sikerülne tartósan destabilizálni, mivel az egyértelműen a francia–német megbékélésre épülő európai békerendszer felbomlását hozná vissza kontinensünkre. Mert mi is volt itt az uniós status quo előtt? Sok évszázados szembenállás és úgyszólván folytonos háborúk a nemzetállamok között.

Az EU békerendszerének szétesésével ugyan mi óvná meg ettől a már most széthúzó és egymással egyre inkább konfliktusba kerülő nemzetállamokat? Rosszabb forgatókönyvet pedig nyilván elképzelni sem lehet – ugye senki sem gondolja komolyan, hogy bármilyen olyan lépést tegyünk, amely a békés uniós együttműködés szétveréséhez vezethet. Épp ezért ma nagyobb szükség van a megbonthatatlan európai szolidaritásra, mint valaha. Arra van szükség, amit a novemberi merényletben kért Franciaország, amikor az Európai Unióhoz fordult katonai-biztonsági segítségért (és nem a NATO-hoz). Európa egyre több országát egyre aggasztóbb mértékben és módon destabilizálja a nagyhatalmi érdekek fokozódó egymásnak feszülése. Legyen elég intő példa keleten Ukrajna és a török puccs, nyugaton a brexit nyomán elmélyülő brit válság, illetve a Franciaországban polgárháborút provokáló merényletsorozat.

Azonnal meg kell állítani Európa destabilizációját, a szélsőséges nacionalista mozgalmak promócióját, az ön- és közveszélyes nemzetállami álmodozást, ami pillanatok alatt népeink közös rémálmává, európai polgárháborúvá válhat a valóságban. Már kétszer megtörtént a XX. században, és nem szabad engedni, hogy megismétlődjön. Nevezzük végre nevén, hogy mindkét világháború voltaképpen európai polgárháború volt. Hátha megértjük végre.

Ezért szükség van egy közös európai biztonságpolitikára, közös haderőre és külpolitikára – most végképp nem látszik más alternatíva a háborús eszkaláció elkerülésére Európában. Lehet ugyan, hogy épp ennek a kiprovokálása volt a merénylethullám rejtett nagypolitikai célja, de az európai szolidaritásra akkor is elkerülhetetlenül szükség van ahhoz, hogy ne lehessen ismét egymás ellen fordítani az unió nemzetállamait. Még inkább azt kell tehát képviselnünk minden európai országgal közösen, megbonthatatlan egységben, amit a nizzai merénylettel valóban megtámadtak: szabadság, egyenlőség, testvériség.

A szerző filozófus