A Fehér Házon a világ szeme

A nemzetközi helyzet alakulását nagyban meghatározzák Trump első lépései.

Ha valaki netán még kételkedett volna abban, hogy a történelem folytatódik, akkor erre a sokak által a borzalmak évének nevezett 2016 végképp rádöbbenthette. Az államok közti kapcsolatok átalakulása és a világ első számú hatalmának tétovázása közepette felerősödött a Nyugat és a feltörekvők közötti szembenállás, felgyorsultak a dezintegrációs folyamatok. A sok tekintetben a XX. században ragadt hagyományos euroatlanti elitek elbizonytalanodtak, nem találták a megfelelő válaszokat az új kihívásokra, és mindinkább elszakadtak a társadalmaktól. Megrendültek a jóléti rendszerek, a gazdasági növekedés helyett Európa migránsokat és terrorizmust kapott a nyakába, s ezt kihasználva lubickoltak a válságban a politikai szélsőségek. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy történelmi időket élünk, így nem számíthatunk nyugalomra az idei esztendőben sem. A világban zajló átalakulások, az egymásra torlódott válságjelenségek miatt a 2017-es év fő kérdése, hogy a gazdasági-politikai elitek tanultak-e a tavaly történtekből, és felfogták-e a kihívás nagyságát. Ha igen – s vannak erre utaló jelek –, akkor nagy hullámverés közepette, de mégis csak a távoli csendes kikötő felé halad a világ hajója.

A globalizáció árnyoldalainak előtérbe kerülése, a regionalizmus erősödése, a neoliberális és Amerika-centrikus modell egyértelmű válsága eleve új megközelítéseket kényszerít ki, s az ebből logikusan következő bizonytalanságot csak tovább növeli, hogy az Egyesült Államok elnöke a politikában járatlan Donald Trump lett. Így aztán a következő hetekben, hónapokban a Fehér Házra szegeződik a világ szeme, hiszen mindenki azt figyeli, merre is fordul Amerika. Ha lehet hinni a megválasztott elnök ígéreteinek, akkor nagy eséllyel inkább befelé, ami az agresszív csendőrszerep után első pillantásra szimpatikus lehet, ám azt is látni kell, hogy az így keletkező hatalmi vákuumban meginduló tolakodás sem a biztonságérzetet erősíti. Ráadásul Trump Amerikája azért messze nem csupán belső, mindenekelőtt gazdasági és szociális problémáinak orvoslásával foglalkozik majd: e visszavonulással párhuzamosan katonailag szeretne tovább erősödni, ami nemcsak a globális szerep fenntartására utal, de globális konfliktusokat is rejt magában.

A rakétavédelmi rendszer fejlesztéséről szóló bejelentések eleve óvatosságra intenek Washington és Moszkva közeledésének határait illetően, s e tekintetben nem sok jót jelent az sem, hogy az amerikai elit mentális hidegháborúban érdekelt többsége nagyon ki van hegyezve Putyinra. De nemcsak rá, hanem saját elnökére is, ezért aztán Trump intézkedéseinek várható blokkolása miatt viharos amerikai belpolitikai szezonra számíthatunk. S mindez semmiség lehet az Egyesült Államok és Kína viszonyának lehetséges kiéleződése mellett, amely még hektikusabbá tenné a helyzetet az enélkül is feszült délkelet-ázsiai térségben. Ráadásul a közel-keleti helyzet alakulása is jelentős mértékben függ Trump térségbeli politikájától. Szíriában akár áttörés is bekövetkezhet, ha a kulcsszereplő Moszkva mellé felsorakozik Washington. Ugyanakkor tovább bonyolíthatja a régióban amúgy is feszült helyzetet az iráni atomalku felmondása.

Európa is Trumpra figyel. Ki aggódva, ki pedig reménykedve. Az első csoportba a kontinens biztonságának garanciáját még mindig kizárólag Amerikában látók, míg a másodikba a transzatlanti kötelékek lazulásában az önálló cselekvés esélyét megérzők tartoznak. Persze Európa idén is elsősorban a belső problémáival lesz elfoglalva. A holland, francia és német választások megmutatják majd, hogy áll a hagyományos elitek és a fősodron kívüli erők versenye. Jelenleg Angela Merkelnek, illetve Francois Fillonnak áll a zászló, sikerük záloga azonban részben az lehet, hogy bizonyos mértékben magukévá teszik kihívóik érvrendszerét. Ezek a választások közben nagy eséllyel lefagyasztják majd az Európai Unió működését – a már most is égető problémákhoz a kampány miatt éppen a két nagyhatalom nyúl óvatosan –, a mérsékelt erők győzelme azonban az év végére megteremtheti a konszolidáció előfeltételeit. Nagy kérdés persze, hogy a migránsok vagy a terroristák is tekintettel lesznek-e a francia és a német érdekekre, s mire használja ki ezt a helyzetet a jelenlegi viszonylagos nyugalom kulcsszereplője, Erdogan. Aligha lepődhetnénk meg például azon, ha a nyár elején finoman megzsarolná Merkelt.

Unalmasnak tehát az idei év sem ígérkezik, s ez a tapasztalatok alapján kedvez az ilyen kiélezett helyzetekben lubickoló, azokban általában jó érzékkel elboldoguló magyar miniszterelnöknek. A zavarosban jól halászó Orbán Viktornak ezt az időt azonban arra is ki kellene használnia, hogy felkészüljön a remélhetőleg nyugodtabb európai évekre, amikor már kiütközik egy-egy ország valós ereje, s nemcsak rombolni, de építeni is kell.