De a szülőkben ott dohog a kérdés: „Hol voltál, Uram?” Jézusban is ott dohogott. A válasz a feltámadásban van, ami már nem hit kérdése, nemcsak a történettudomány, de a természettudomány is bebizonyította a turini lepel és a manopellói kendő vizsgálatával. Nem gondolhatjuk, hogy a tizenkét apostol „egy blöffért” vállalta volna a vértanúságot a holttest ellopása után, és keresztények százezrei napjainkban is vállalják. Ez az egyház ereje és vigasztalása a gyermekek szüleinek. Amiről írtam, az napi megélt tapasztalatom három éve, mióta megtaláltam kisfiamat megfulladva. Krisztus ott volt az égő busz poklában, ahogy ott van velünk minden szenvedésünkben. Fogta a gyermekek kezét, ahogy fogja minden szenvedő, minden haldokló kezét. Efelől nem lehet kétség. Számtalan misztikus tapasztalat igazolja ezt. De pontosan tudom, hogy ettől még kibírhatatlan a fájdalom – a fájdalmunk – a veszteség miatt.
Imádkozzunk a szülőkért az egész országban Szent Ágoston szavaival:
„A halál nem jelent semmit. / Csupán átmentem a másik oldalra. / Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy. / Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. / Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál. / Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, / ne keress új szavakat. / Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, / folytasd kacagásod, / nevessünk együtt, mint mindig tettük. / Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts. / Hangozzék a nevem házunkban, / ahogy mindig is hallható volt. / Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. / Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. / A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül, / csak mert a szemed nem lát... / Nem vagyok messze, ne gondold. / Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. / Meg is fogod találni a lelkemet, és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet. / Kérlek, légy szíves ha lehet, töröld le könnyeidet, / és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”
