Vannak pillanatok, amikor senki sem tud vigasztalást adni. Lehetnek azok a legfőbb egyházi méltóságok, államfők, közvetlen rokonok. Senki. A tragikus gyermekhalál ilyen. Isten csendje ilyenkor kibírhatatlan, akkor is, ha tudjuk, hogy ami történt, nem az ő akarata volt, hanem emberi mulasztás vagy tragikus véletlen okozta. Ilyenkor halljuk a sátán kacaját, érezzük jeges, fojtogató szorítását. Miért pont az ártatlan gyermekek? Lehet pszichológust hívni, orvost, bárkit, de csak egy szalmaszál marad a kereszten elhangzott kérdésre, az őrületes golgotai csendben: „Éli, éli, lamma szabaktani”? (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?) A válasz Jézustól gyors és egyszerű: „Atyám, kezedbe ajánlom a lelkem.” Ami a ma nyelvén szólva azt jelenti: igen, ez megtörténhet velem is. „Elvégeztetett.” Ez még mindig kevés egy szülőnek, aki elveszti a drága gyermekét egy ennyire tragikus balesetben.
De harmadnap megjelenik az utolsó vacsora termében, „békesség nektek” mondja, és a tanítványok megölelik, vele esznek, belenyúlnak a sebeibe. A feltámadás történelmi ténye döbbenetesen nagy lyukat üt az anyagi világ kibírhatatlanul rideg valóságán, amelyen át fény dereng a lélek sötétségében. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, annak örök élete van” – mondta nagypéntek előtt, de a gyerekekről mást is mondott: „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be Isten országába”, tehát a gyermekeink rögtön oda jutnak. Ártatlan kis bűneikkel együtt. Kivételes kegyelmi vigasz, próbáljuk meg átérezni. Át fogjuk ölelni őket, ahogy Jézust is átölelik a tanítványok feltámadása után. Igen, tizenegy gyermek elment előre. Itt voltak velünk szeretetbombaként, elsőnek velük fogunk találkozni.
A haldoklókat látogató atyák, lelkészek elmondják, hogy sajnos „a zuhanó repülőn, ha ritkán is, de van ateista”. Olyat viszont soha nem mondtak, hogy a gyermekek között is lenne. A gyermekkori teljes, vagy a már kicsit kifogyóban lévő kamaszkori hitben is még olyan közel vagyunk a bennünk élő Istenhez, hogy egy kritikus helyzetben megszólal bennünk Krisztus: „ne féljetek, én veletek vagyok a világ végezetéig”. És ezt a segítséget meg is tapasztalják a gyermekek, függetlenül attól, milyen vallási vagy kulturális környezetből indultak. Így az elment gyermekek minden látszat ellenére kegyelemben vannak.
De a szülőkben ott dohog a kérdés: „Hol voltál, Uram?” Jézusban is ott dohogott. A válasz a feltámadásban van, ami már nem hit kérdése, nemcsak a történettudomány, de a természettudomány is bebizonyította a turini lepel és a manopellói kendő vizsgálatával. Nem gondolhatjuk, hogy a tizenkét apostol „egy blöffért” vállalta volna a vértanúságot a holttest ellopása után, és keresztények százezrei napjainkban is vállalják. Ez az egyház ereje és vigasztalása a gyermekek szüleinek. Amiről írtam, az napi megélt tapasztalatom három éve, mióta megtaláltam kisfiamat megfulladva. Krisztus ott volt az égő busz poklában, ahogy ott van velünk minden szenvedésünkben. Fogta a gyermekek kezét, ahogy fogja minden szenvedő, minden haldokló kezét. Efelől nem lehet kétség. Számtalan misztikus tapasztalat igazolja ezt. De pontosan tudom, hogy ettől még kibírhatatlan a fájdalom – a fájdalmunk – a veszteség miatt.
Imádkozzunk a szülőkért az egész országban Szent Ágoston szavaival:
„A halál nem jelent semmit. / Csupán átmentem a másik oldalra. / Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy. / Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. / Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál. / Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, / ne keress új szavakat. / Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, / folytasd kacagásod, / nevessünk együtt, mint mindig tettük. / Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts. / Hangozzék a nevem házunkban, / ahogy mindig is hallható volt. / Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. / Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. / A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül, / csak mert a szemed nem lát... / Nem vagyok messze, ne gondold. / Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. / Meg is fogod találni a lelkemet, és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet. / Kérlek, légy szíves ha lehet, töröld le könnyeidet, / és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”
