Minden harmadik forint – avagy ellopni, amit csak lehet

Minden változik, a lényeg nem: zajlik a szabad rablás, mégsem felelős senki semmiért.

Ám a baloldal számára rendkívül kínos OLAF-jelentés nyomán az állandó alapkérdésen, hogy lesz-e következmény, felmerül még néhány felvetés. 

Eljutunk-e vajon valaha is addig, hogy a vezető politikusok legalább részben elismerjék a felelősségüket, miután kiderül, hogy kezeik között rengeteg közpénz tűnt el, rosszul sikerült egy beruházás, vagy bármilyen más hiba miatt regnálásuk alatt károkat szenvedett a köz? Naiv felvetés, meglehet, ám a mostani mentegetőzés már nemcsak súrolja a tragikomikum határát, hanem át is lépett rajta.

Medgyessy Péter a 4-es metró építése körüli pénzügyi botrányokról szóló OLAF-jelentés címlapjára került, lévén jelenlegi árfolyamon mintegy 180 millió forint áramlott a családi cégéhez – utóbbi tanácsadói szerződésben állt a metrókocsikat gyártó Alstommal. A veterán politikus szerint viszont tulajdonosként „nem kompetenciája”, hogy cégei működésébe ilyen részletességgel belelásson. Magyarán azt állítja az egykori miniszterelnök, hogy ha vállalkozása részesévé válik egy évtizedes jelentőségű, hazai viszonylatban valóban gigantikus beruházásnak, és közben százmilliós nagyságrendű pénz áramlik közte és egy francia óriáscég között, az nem éri el az ő cégvezetői ingerküszöbét. Bien sur – persze, persze, nyugtázná ezt a bölcs francia.

Demszky Gábor neve konkrétan nem szerepel a jelentésben, Budapest Főváros Önkormányzatáé viszont igen. A volt főpolgármester a tőle megszokott módon rázta le magáról az ügyet, mondván nincs takargatnivalója. Egykori SZDSZ-es párttársa, Szent-Iványi István pedig azt emelte ki: a jelentés alapján „az állapítható meg, hogy cégeknek, néhány politikusnak volt ebben valamiféle érintettsége”. De „egyetlenegy SZDSZ-es politikus közvetlen érintettségéről nem beszél”. Mivel a politikusok közül konkrétan a korábban az SZDSZ-t támadó Medgyessy neve forog, ezt a vitát érdemes lenne bizony kettejük, mondjuk Demszky és Medgyessy között lefojtatni a nyilvánosság előtt. Ami nyilván nem fog megtörténni, de ez a szembenállás önmagában is izgalmas, még így, az évek múlásával is.  

Ami viszont kifejezetten a jelennek szóló felvetés: vajon lehet-e változtatni azon a jelenségen, hogy a hazájukban, Nyugat-Európában – vélhetően – tisztességesen pályázó és kivitelező óriáscégek a közép- és kelet-európai, jelen esetben a magyar piacra bejutva ugyanolyan mocskos, korrupt szereplővé válnak, mint amilyen maga a közeg? Hogy az amúgy jó nevű, megbízhatóságukról ismert márkák – mint a Siemens – mögötti tulajdonosok ne vándoroltassanak százmilliókat megmagyarázhatatlan módon a beszerzésekről szóló döntéseket befolyásolni tudó vezetők érdekeltségei felé? Ameddig persze a feleknek ez érdekük, a közéletet pedig nem tisztítják meg példát statuálóan szigorú bírósági ítéletek, erre sincs sok esély.

A rendszerváltozás után a hatalmat összesen tizenkét éven át birtokló baloldal tisztaságával kapcsolatban eddig is merültek fel – igen finoman szólva – kétségek. A mostani uniós jelentés pedig tovább erősíti azt az álláspontot, hogy bizony azok a baloldali szereplők, akiknek súlyuk volt ebben a tizenkét évben, hitelesen semmit sem kérhetnek számon a jelenlegi kormányon. Szomorú jelenség, ha a mindenkori hatalom ellenőrzéséért is felelős ellenzék egyik része egész egyszerűen nem vehető komolyan.

Talán majd jönnek helyettük mások. 

Addig is, az emberek meg néznek, hogy az isten a pénz lett. Botrányok jönnek-mennek, megszoktuk. Néhány nap, és ezen az ügyön is túllépünk, a 4-es metró pedig vezető nélkül suhan tovább a sötét alagútban.