Vedd körül magad pozitív emberekkel! Felejtsd el az energiavámpírokat, akik csak lehúzni képesek! Arra összpontosíts, hogy egyedül is jól érezd magad a bőrödben! Csak akkor vagy kész egy párkapcsolatra, ha képes vagy egyedül is boldog lenni. De miért is lenne szükség bárkire? A munka mellett amúgy sincs idő mostanában magánéletre.
Józan eszünkre büszkén elképedtünk, amikor először szembesültünk a biztonságos tér (safe space) és a tartalmi figyelmeztetés (trigger warning) fogalmával. Hüledeztünk az amerikai egyetemek fiataljai által dédelgetett polkorrekt álomvilágon. Elképedtünk a túlhajtott píszí hívein, akik már a vélemények sokszínűségében is a fasizmus szárba szökkenését látják. Mindeközben pedig eszünkbe sem jutott: mi is épp ezeket a mantrákat hallgatjuk, vagy épp hajtogatjuk időtlen idők óta.
Motivációs tréningektől és önismereti tesztektől hemzsegő korunk egyik alapelve, hogy elsősorban saját boldogulásunkért vagyunk felelősek. Nem vehetjük magunkra a világ nyűgét-baját, inkább önmagunkat kell felfedeznünk, és csak azokat megtűrnünk, akik nem terelik el magunkról a figyelmet – miként azt a jelen írást nyitó mondatok is javasolják. A lehető leghétköznapibb tanácsok ezek, úton-útfélen halljuk őket, a nyitómondatot a keresőbe beírva pedig oldalak tömkelegével szembesülhetünk.
Ebben a rendszerben szelíd mosollyal szánakoznak azon, aki rendre végighallgatja ismerősei, barátai gondját-baját. Hát nem látja, hogy lelki szemetesládaként használják? – csóválják a fejüket. Persze az utcai adakozós, menekülteknek, hajléktalanoknak segítős történeteken meghatódnak, repül a könnyű lájk, ki tudja, hány ezernél áll meg. Amíg valódi bevonódás, áldozatvállalás nélkül lehet segíteni, addig lelkendezünk. Ha viszont a környezetünkről van szó, életbe lépnek a védekezőmechanizmusok. S ekkor már nincs nagyobb szégyen, mint segítségre szorulni, a gondjainkról beszélni („panaszkodni”), a magányosságot el nem fogadni.
Nem véletlenül beszélhetünk kortünetről. Az idősebb britek háromnegyede magányos – tette közzé a Gransnet kutatásának eredményét múlt héten a meggyilkolt képviselőnőről, Jo Coxról elnevezett bizottság. Az átlagban 63 éves válaszadók 73 százaléka szerint közeli barátaikat, családtagjaikat meglepné vagy meg is döbbentené, hogy egyedül érzik magukat. A döbbenet viszont leginkább a kényelmetlenségérzetet leplezné, majd rögtön be is kapcsolnának az önvédelmi reflexek. Nekem talán könnyebb, engem ki hallgat meg? – tombol bennünk a kérdés, mikor már két egész perce kell figyelnünk valaki más nehézségeire. Alig várjuk, hogy menekülhessünk, és csobbanhassunk ismét egy nagyot az énbe, amit ma még nem is fedeztünk fel, pedig már délelőtt 10 van. „Talán tehetsz is valamit az önsajnáltatás helyett” – vágunk hát vissza ingerülten, majd büszkén húzzuk ki magunkat, elnézést, mi csak őszinték vagyunk.
Eközben újabb és újabb kutatások számolnak be a krónikus egyedüllét egészségügyi veszélyeiről. A tartós magány egy hét éve publikált cambridge-i kutatás szerint ártalmasabb, mint naponta elszívni tizenöt szál cigarettát. 30 százalékkal növeli a korai halál esélyét, 64-gyel pedig a demencia kialakulásáét. A Jo Cox által életre hívott pártközi bizottság azt találta: az Egyesült Királyságban 9 millióan tartják magukat magányosnak. Az ottani szülők csaknem negyedére jellemző ez. S ne legyen kétséges: biztatóbb számokat másutt sem találnánk.
Első lépésként a tagadást kellene abbahagynunk. Az ember társas lény, nem olyan, akinek egyedül kellene boldognak lennie. Aki kapcsolatok nélkül nem érzi jól magát, az nem gyenge, hanem hétköznapi, egészséges ösztönökkel bíró férfi vagy nő. Ideje hát az újabb önismereti Facebook-teszt helyett megtudni, miért is nem láttunk a másiktól hónapok óta egy boldog bejegyzést sem a falán.
