Posztnemzeti alkotmányosság?

Az akadémiai szféra viszi tovább a politikában kudarcot vallott törekvést.

Hogy példát is hozzak az ilyenfajta átértelmezésre, vegyük az alkotmány eszméjét. Ez mindig is egy létező államhoz és állampolgári közösségéhez, egy néphez volt kötve, ám ehhez képest a „többszintű alkotmányosság” fogalmának megalkotásával – a nemzetállam feletti szinteken – már állam és nép nélkül is felteszik a magasabb szintű alkotmány létét. Ugyanígy, mivel egy alkotmányt mindig csak egy alkotmányozó hatalom tud létrehozni, felmerül, hogy ki hozta létre az ilyen magasabb szintű alkotmányt? Ha az elemző kritikusan szemügyre veszi a nemzetállami alkotmány feletti „többszintű alkotmányosságot”, akkor azt látja, hogy ezt tulajdonképpen az összehasonlító jogászprofesszorok könyvei hozták létre a sok-sok alkotmányból összegyűjtött jellemzők révén. E tudományos termékek aztán észrevétlenül jelleget váltanak a konferenciák vitáiban, és mint a többszintű alkotmányosság magasabb szintje jelennek meg, kötelező erőt követelve maguknak.

Ugyanígy változik át az ilyenfajta alkotmányjogi-nemzetközi jogászi csoportosulások írásaiban a nemzetközi jog természete is. Több száz év óta a nemzetközi jog a szuverén államok önkéntes nemzetközi szerződései révén jött létre, és csak az önálló államok beleegyezésétől függően létezett. Ez kezdett megváltozni az elmúlt bő húsz év alatt, és a fenti csoportosulás hívei a nemzetközi jog alkotmányjogiasodását hangoztatják. Ennek következtében az ilyen alkotmányjogiasított nemzetközi jog akkor is kötelező lenne az egyes államokra, ha előzetesen nem is csatlakoztak egy-egy ilyen szerződéshez. De ugyanígy például ez a felfogás az európai emberjogi egyezményt nem mint egy nemzetközi szerződést fogja fel, hanem mint Európa alkotmányjogát.

Ez utóbbi különösen fontos az államokon belüli alkotmánybíráskodás számára, mivel állandóan felmerülő dilemma a strasbourgi bírák és a hazai alkotmánybírák viszonya. Ha az emberjogi egyezményt európai alkotmányjognak – és nem egyszerű nemzetközi jogi szerződésnek – tekintjük, akkor az végletesen megköti az európai államok és alkotmánybíróságaik döntési lehetőségeit, lényegében kiüresítve szuverenitásukat. Ám ha a nemzeti alkotmányok rendelkezéseit tekintjük az európai államok legfelső cselekvési keretének, és a strasbourgi bíróságot csak egyszerű nemzetközi bíróságnak, akkor egészen más lehetőségek adódnak. Ekkor például, ha a strasbourgi bírák túllépnek értelmezésük során az emberjogi egyezmény keretein – amelynek az egyes államok alávetették magukat –, akkor az adott állam alkotmánybírái az alkotmányidentitásra alapozva megtilthatják az ezt sértő strasbourgi döntések végrehajtását éppúgy, ahogy az uniós szervek ilyenfajta jogi aktusainak végrehajtását is.

Az alkotmányjogi érvelések mellett felvethető persze, hogy milyen átfogóbb társadalmi-politikai körülmények lehetnek mérvadók arra a dilemmára nézve, amit a kozmopolitább európai-globális alkotmányosság vagy ezzel szemben a nemzetállami alkotmányosság melletti megmaradás jelent. Ha ugyanis az elmúlt évtizedekben nyilvánvalóan domináns tendenciát jelentő globalizáció csak jobb helyzetbe hozná az egyes nemzeti közösségeket, akkor a szélesebb föderatív állami keretek között is elképzelhető lenne egy-egy nemzeti közösség számára a megváltozott körülményekhez igazodó fennmaradás. Ezt az optimizmust azonban az ezredforduló óta három alapvető fejlemény is parancsolóan visszametszette.

Az első a már régóta érlelődő demográfiai összeroppanás jeleinek evidenssé válása, ami egész Európát sújtja, de a Kelet-Európából nyugati irányba felgyorsuló kivándorlás ezt a mi régiónkban drámai hatással vetette fel az elmúlt években. Ezt a demográfiai válságot pedig csak súlyosbítja Kelet-Európa sok országában a nehezen integrálható cigány lakosság magas születési aránya, miközben a soraikban meglévő tartós munkanélküliség miatt szinte csak költségvetési eltartásból – esetenként közmunka segítségével – tudnak fennmaradni. Nyugat-Európában ugyanezt a sokmilliós muszlim tömegek magas születésszáma és az e körön belüli szintén magas munkanélküliség okozza, de mindezt súlyosbítja a fiatal muszlim tömegeknek az európai kultúrával szembeni ellenséges beállítottsága és a nagyvárosokban szinte polgárháborús helyzeteket előidéző tömeges magatartása.

Ebben az amúgy is romló helyzetben következett be aztán a 2008-as globális bankválság, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az 1990-es évekre létrejött neoliberális kapitalista szerveződés a bankrendszer dominanciáján alapulva képtelen a világgazdaság tartós megszervezésére. Ez a válság azóta sincs megoldva, és a nyugati világ bank- és pénzügyi rendszerének gondjai, mint egy nagy piramisjáték magunk előtt görgetett fejleményei fenyegetik folyamatosan napjainkban is az egész világot.

Ezeket az eseményeket követték az „arab tavasz” nyomán a Közel-Keleten kirobbant összetűzések és az ennek hatására Európa felé megindult milliós muszlim tömegek. Az ezzel szembeni tehetetlenség a nyugat-európai politikai elitek részéről, és a már sok éve itt élő muszlim közösségek nyilvánvalóvá vált integrálhatatlansága ellenére az újabb milliós iszlám migráció elleni védekezés negligálása az öngyilkos Európa képét rajzolta fel. Az arab világ kibékíthetetlen belső ellentétei (különösen a gyilkos síita–szunnita ellentét), valamint Észak-Afrika további részeinek problémái sokmilliós további muszlim migránst valószínűsítenek a következő években, amennyiben Európa nem tud megváltozni és nem tud megfelelő önvédelmet kialakítani.

Mindent meg kell tehát tenni, hogy amíg ilyen káoszt okoznak a nyugat-európai politikai elitek államhatalmat birtokló részei, addig a legmesszebbmenőkig éljünk a nemzetállami szerveződés minden eszközével. Úgy kell értelmezni – visszaértelmezni! – közjogi fogalmainkat, hogy csökkentsük az Európát érő destruktív fejlemények hatását legalább az országon belül. A „posztnemzeti állapot” és a „posztnemzeti alkotmányosság” a legkevésbé sem időszerű ilyen európai perspektívák mellett.