Zuhan az olajár, ki tudja, hol áll meg

A piacon 2017-ben nem emelkedés, inkább további 20 százalékos áresés várható.

Június 21-én a kőolaj ára ismét több mint két százalékkal csökkent. Az esés azért is érdekesnek tűnhet, mert az amerikai kőolajkészletek az előző héthez képest 2,5 millió hordóval növekedtek, és az OPEC kitermeléscsökkentési egyezményét még túl is teljesítik a tagok, vagyis az egyezményben foglaltnál is kevesebbet termelnek. A vállalt 1,8 millió hordós termelés-visszafogás azonban nem tudta megállítani az árzuhanást. A nap végére kiderült: 2017-ben a kőolaj ára eddig több mint 22 százalékkal csökkent, és a folyamat még korántsem ért véget.

Az OPEC ugyan kevesebb olajat dob piacra, ámde van két olyan ország, nevezetesen Líbia és Nigéria, amelyekre az említett korlátozás nem vonatkozik. Ezek az országok ugyanis felmentést kaptak, lévén, jó ideje nem tudták kitölteni saját értékesítési kvótáikat. Az ok Nigéria esetében az olajmezők ellen intézett gerillatámadásokban, a polgárháború sújtotta Líbiában pedig az olajipar általános rossz állapotában keresendő. 2017-ben azonban mindkét ország növelni tudta kitermelését, és az így piacra kerülő többlet – kicsivel több mint napi egymillió hordó – extra kínálatként jelenik meg. Csakhogy keresleti oldalról baljós jelek mutatkoznak.

Először is az Egyesült Államok kőolaj- és termékfelhasználása májusban 12 százalékkal csökkent az előző év azonos hónapjához képest, ami hidegzuhanyként érte az ennél lényegesen optimistább keresletet előre jelző megfigyelőket. Május az amerikai vezetési szezon kezdete, ilyenkor hagyományosan több üzemanyagot használnak fel. Ez a tényező most – különféle okokból – nem támasztja alá a piacot, és így az ilyenkor szokásos kőolajpiaci áremelkedés is elmaradt. Márpedig az amerikai folyamatokra továbbra is benchmarkként tekint a világ: ha Amerikában nő a kereslet, nőnek az árak, ha nem, akkor csökkennek.

Az olajtőzsdéken tevékenykedő kereskedelmi tőke a fentiek láttán több mint 20 éve nem tapasztalt módon stratégiát váltott, és – tekintve, hogy 20 százalékos áresésgyengülést vetít előre – az alacsonyabb árakat nem vételi lehetőségként kezeli, inkább eladásokkal reagál a mozgásokra. Ez nyilván nem árfelhajtó tényező, hiszen a spekulatív tőke nem a keresleti, hanem a kínálati oldalt erősíti. Az első, fontos célár a 40 dollár, ezen összeg alatt a közvélekedés szerint az amerikai olajkutak többsége nyereség hiányában leáll. Innen még mehet lejjebb az ár, de ha a kínálat beszűkül, az árak valahol 35–45 dollár között stabilizálódnak.

Kérdés, hogy ez az árszint meddig tartható, tekintve, hogy kínálati oldalról jelentős tartalékok állnak a rendszerben. Líbia a boldog békeidőkben napi 3 millió hordót hozott felszínre, Nigéria 2,5 millió hordóval járult hozzá a világpiachoz. Már ennek a két termelőnek a visszatérése is felboríthatja a kialakuló egyensúlyt. A világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező Venezuela helyzetét is érdemes szemügyre venni. A de facto csődben lévő állam most ugyan valamivel meghaladja kitermelési kvótáját (naponta 2,2 millió hordó), ámde a karbantartás elmaradása és egyéb problémák miatt nehézolajukhoz könnyűolajat kell keverni, hogy finomíthatóvá váljon. Azonban ezt importálniuk kell, csakhogy nincs rá forrásuk. Emiatt az év végéig ötödével csökkenhet a felhozatal. Az ország a világpiac szempontjából egészen addig neutrális szerepet fog betölteni, amíg a már-már polgárháborús helyzet nem rendeződik, és az olajiparban nem kezdődnek újra a beruházások.

Összefoglalva tehát az olajpiacon 2017-ben nem valószínű jelentős áremelkedés, inkább további 20 százalékos áresés várható. Ehhez hozzájárul a dollár leértékelődése, valamint az a tény, hogy nemcsak a kőolaj ára, hanem az olajipari nagyvállalatok, például a Shell, az Exxon vagy a Lukoil részvényei sem néznek fényes jövő elé. Az alacsony olajárak egyfajta átrendeződést eredményeznek az értéktőzsdéken, ahol az olajipari részvények árának csökkenésére, és az olcsóbb üzemanyagok árából profitáló vállalatok – például a légitársaságok – papírjainak emelkedésére lehet számítani.

Nem túl kedvező a felrajzolt kép az olyan országok gazdaságára nézve, mint például Oroszország, melynek mozgástere egyre csökken, miközben a belgazdaság strukturális átalakítása is lassan halad. Szaúd-Arábia viszont gyorsabb ütemre kapcsolt, amit Mohamed bin-Szalmán koronaherceg trónörökössé való emelése jelez. Ez a lépés nagyon szokatlan, tekintve, hogy a herceg mindössze 31 éves (korábban trónörökös titulusukat általában lényegesen idősebb korban, a hatvanas–hetvenes éveikben kapták meg a jelöltek). A herceget tekintik a gazdasági reformok és a Jemenben folytatott háború szellemi vezérének. A szaúdiak az Iránnal fennálló vallási ellentéteiket nyilván még azelőtt szeretnék rendezni, mielőtt olajuk érdektelenség miatt eladhatatlanná válik. A koronaherceg pedig vélhetőleg nem szeretne gazdasági migránsként egy görög sziget partján kikászálódni süllyedő gumicsónakjából. Pedig ha nem sikerül a szaúdi nemzetgazdaságot több lábra állítani, a vízió könnyen megjelenhet a herceg rossz álmaiban.