A Hauer ugyanis, ha még nem mondtam volna, a Rákóczi úton található. A Blaha Lujza tér és a Keleti pályaudvar között. A Blahán, ha néha arra haladok, még ma is gyakran könnygázra fakadok. Ebből a szempontból nem sok minden változott a nyolcvanas évek eleje óta. A környék tönkretétele a Nemzeti Színház felrobbantásával kezdődött, majd folytatódott az EMKE lezüllesztésével, a villamos kinyiffantásával, a belvárosi autópálya létesítésével. Ma olyan, amilyen. Mindenesetre nem egy korzó. Ezt látom, ha elképzelem magamat a Hauer kirakata mögött, amint békebeli hangulatban mélázom a kávém fölött. És magamat, bár kissé hunyorogva, még csak-csak el tudom képzelni ebben az élethelyzetben, de a félrecsúszott pólusok között, a felgyorsult időben ki a bánatot érdekel itt még a Monarchia? Néhány megrögzött royalistán kívül?
Ráadásul a polgári Magyarországnak is kampec. Odavan a világ, na. Az Urbanistától tudom azt is, hogy a cukrászdához hajdan uzsonnaterem (!), csokoládé- és bonbonüzem kapcsolódott. Valamint fedett belső udvar, rendezvényteremmel, lesüllyeszthető színpaddal. Meg egy bridzsszalon. Kulturális-szellemi pezsgés, az lehetett ott. Plusz néhány sokáig rendezetlen számla a Pincér Úrnál. Ez sincs már. A költő nem jár kávéházba. A Pincér Úr senkit sem ismer fel az áradatban, és érthető okokból gyorsan fizettet. Gyár van, robotokkal a futószalag mellett. És könyörgök: uzsonnázik még ebben a hazában valaki? Mindezek miatt és okán azonban azért is: hajrá, Hauer, légy üdvözölve!
