A faluban, ahol élek, nyílt egy cukrászda. Fő profilját illetően inkább fagyizó, de a tulajdonosok aktivitását ismerve bizonyosan tágul majd a világegyetem. Már az előkészületek is izgalmasak voltak, megjelent két olasz, és komoly eligazítást tartottak a technológiát és az egyebeket illetően. Színesebb lett velük az élet. Jó ez így. Minden faluba kellene egy cukrászda. Vagy legalább egy fagylaltozó. Ez is intézmény, akár a piac vagy a kocsma.
Ahogy az is jó, hogy a hírek szerint – az Urbanista írta meg az Indexen – Budapesten újra megnyitja kapuit-ajtajait a jelentős hagyományokra visszatekintő, hajdan volt Hauer cukrászda. Fel is hívtam rögtön LNT-t, ő ismert egy igazi Hauert, de hamar kiderült, hogy csak névrokont. Ennek ellenére elhelyezkedtünk a szintén szép hagyományú közös platformon, jelesül most azon, hogy mindez felettébb örvendetes. Az őszinte aggodalommal teli kérdés csupán az, hogy ki lesz ott a vendég. Mert első és felületes pillantásra ez tényleg kardinális. Ahogy az már Rejtő Jenőnél is felvetődött (idézte LNT), talán éppen Gorcsev Ivánnál, de semmi esetre sem Senki Alfonznál, az inkább pantallóproblémákkal vesződött. Mármint, hogy csak a találmány lényege hiányzik.
Szóval még egyszer: hogy ki megy majd oda, és milyen indíttatásból. Az új tulajdonosok persze miután mindent figyelembe véve belőtték az árakat, a bevétel-optimalizálási szertartás után nyilván kimérték azt is, hogy kik fogják kifizetni, de az egész elég merésznek tűnik. Gyáva népnek nincs hazája, mégis lenne itt kamikazejelleg, amitől, igaz, még kalandosabb és rokonszenvesebb az egész hadművelet.
Érteni vélem a koncepciót. A zsidó, avagy bulinegyed tolódik kifelé rendesen, mint Pinyő mester kezei alatt a Puskás Akadémia. A városrehab egyszer csak eléri azt a borzalmas helyszínt is, ahol a Hauer elhelyezkedik. Már most van egy rakás szálloda a környéken. Ott az Erkel Színház. A Rosenstein egy még előnytelenebb kulisszában is dübörög. A tehetősebb és/vagy kellőképpen kíváncsi emberek konkrét helyekre vadásznak. Mint a Lonely Planet-hívők. Ugyanakkor a Hauer maga a Monarchia. Bécsben, Prágában, Triesztben és Budapesten – a Vörösmarty téren, az Andrássy úton – is látunk ilyen portálokat, hasonlóan csodás zegzugokat. Bár semmi esetre sem turkálók és gíroszosok között.
A Hauer ugyanis, ha még nem mondtam volna, a Rákóczi úton található. A Blaha Lujza tér és a Keleti pályaudvar között. A Blahán, ha néha arra haladok, még ma is gyakran könnygázra fakadok. Ebből a szempontból nem sok minden változott a nyolcvanas évek eleje óta. A környék tönkretétele a Nemzeti Színház felrobbantásával kezdődött, majd folytatódott az EMKE lezüllesztésével, a villamos kinyiffantásával, a belvárosi autópálya létesítésével. Ma olyan, amilyen. Mindenesetre nem egy korzó. Ezt látom, ha elképzelem magamat a Hauer kirakata mögött, amint békebeli hangulatban mélázom a kávém fölött. És magamat, bár kissé hunyorogva, még csak-csak el tudom képzelni ebben az élethelyzetben, de a félrecsúszott pólusok között, a felgyorsult időben ki a bánatot érdekel itt még a Monarchia? Néhány megrögzött royalistán kívül?
Ráadásul a polgári Magyarországnak is kampec. Odavan a világ, na. Az Urbanistától tudom azt is, hogy a cukrászdához hajdan uzsonnaterem (!), csokoládé- és bonbonüzem kapcsolódott. Valamint fedett belső udvar, rendezvényteremmel, lesüllyeszthető színpaddal. Meg egy bridzsszalon. Kulturális-szellemi pezsgés, az lehetett ott. Plusz néhány sokáig rendezetlen számla a Pincér Úrnál. Ez sincs már. A költő nem jár kávéházba. A Pincér Úr senkit sem ismer fel az áradatban, és érthető okokból gyorsan fizettet. Gyár van, robotokkal a futószalag mellett. És könyörgök: uzsonnázik még ebben a hazában valaki? Mindezek miatt és okán azonban azért is: hajrá, Hauer, légy üdvözölve!
