Az állítólag liberális vagy baloldali megszólalók önfeledten nyúltak ahhoz az érvkészlethez, aminek használatáért másokat támadni szoktak. Felvetődik bennünk: vajon akkor is ugyanígy látták volna a dolgokat, ha nem a köreikben esik meg? Feltehetőleg nem. Már egy kormánypárti kisanyámozásnál is elhatárolódási versenyt indítanak: ki tegyen feljelentést, ki szorgalmazzon csak vizsgálóbizottságot? És valóban, a kormánypártoknak és másoknak is van elszámolnivalójuk nőügyben. A parlamenti megszólalások színvonala, a gólyatábori botrányok mind azt mutatják, hogy sokan valóban nem tudják, hogyan illik és szabad felnőtt embereknek viselkedniük. De az utcai beszólogatások, szexuális aktusra való felszólítások is ebbe a sorba tartoznak. Pozitív, hogy kampány indult, amelyben ezek visszásságaira akarnak rámutatni olyan aktivisták, mint Mérő Vera.
Egyesek mégis hajlandók a feketét fehérre festeni, ha ismerősükről van szó. Amivel persze nem azt mondjuk, hogy a barátainak el kellene határolódniuk tőle. De a „nem is történt semmi” diskurzusba azért talán nem kellene kezdeniük. Nem nevezhetjük elfogadhatónak azt, ha valaki mások privát szféráját sérti, kéretlen szexuális ajánlatokat tesz. Ezek után azzal bagatellizálni a dolgot, hogy „miért nem mindjárt nemi erőszakkal vádolják?”, vagy megkérdőjelezni a kárvallott létezését, méltatlan és amúgy nagyon is ismerős jelenség. Csakhogy eddig másoktól szokhattuk meg, hogy valami rosszul értelmezett bajtársiasság okán azt is elnézik a barátnak, amit nem néznek el az ellenfélnek. Nem azoktól várjuk ezt, akik a politikai kultúra megújításáért szálltak ringbe. Ungár Péter bocsánatot kért. Helyesen. Másoknak sem kellene a részeg kellemetlenkedést vállalhatónak, sőt, menőnek beállítaniuk.
