Elvek mentén fejjel a falnak

A francia elnök inkább egy olyan futballcsapathoz hasonlít, amely rombolni már megtanult, építkezni viszont még nem.

Varázsdoboz, amibe mindenki belehelyezte a vágyait, és elhitte, hogy rögtön teljesülnek is – így jellemezte Emmanuel Macron francia elnököt hivatalba lépésekor több amerikai elemző is, jelezve, hogy Donald Trump megválasztása, valamint a brexitnépszavazás után a mérsékelt politikában hívők milyen sokat reméltek az ifjú politikustól. A megnyerő modorú Macron rátett erre még egy lapáttal, hiszen Barack Obama-féle „Igen, megcsináljuk!” hozzáállással állt a rajtvonalra. A liberális oldal hitt benne, hogy ha valaki, hát ez az energikus fiatalember valóban képes lesz – a németek segítségével – felpörgetni a döglődő európai integrációt.

Megválasztása után négy hónappal azonban a francia elnök inkább egy olyan futballcsapathoz hasonlít, amely rombolni már megtanult, építkezni viszont még nem. Miközben nagyívű reformterveit nem sikerült véghezvinnie – igaz, a németek ehhez a szeptemberi választások előtt nemigen segítik hozzá, nélkülük viszont nem megy –, alig titkolt célja volt, hogy megbontsa a visegrádi országok egyébként is túlbecsült egységét. Ennek okán kelet-közép-európai túráján a négyek közül csak Csehország és Szlovákia vezetőjével találkozott, a lengyelek és a magyarok kimaradtak. Hasonlóval próbálkoznak a németek, illetve az önmagában súlytalan slavkovi háromszöget (Ausztria, Csehország, Szlovákia) forszírozó osztrákok is. Hogy a beavatkozás sikerrel járt-e, korai megmondani. Az is igaz, hogy cseh és szlovák részről a különutaskodásnak már korábban is voltak jelei. Egy újabb jel: a visegrádiak és a keleti partnerség országainak budapesti külügyminiszteri találkozóján a csehek és a szlovákok már csak államtitkári szinten képviseltették magukat.

Több szakértő is hangsúlyozta, hogy a francia elnöknél az elvek milyen komoly szerepet játszanak, és ez gyakran komoly gátja az észszerűségnek is. A demokratikus értékek fontosságát hangoztató Macron Európát nemes egyszerűséggel felosztotta jó és rossz fiúkra, és nem kétséges, hogy az Orbán-kormány által vezetett Magyarország az utóbbi csoportba került. A francia elnök érthető okokból ezt arra alapozza, hogy ki mutat hajlandóságot együttműködésre az Európai Unió további integrációját illetően. De ha egyszer már így felosztotta a kontinenst, a józan ész sem szólhat közbe.

Az például érdekes, hogy a jogállamiság terén kétségkívül meredek dolgokat művelő lengyel kormány képviselőivel sem volt hajlandó leülni. Annak ellenére sem, hogy az üzletemberből lett politikus éppen a nyugatra ideiglenesen kiküldött kelet-közép-európai munkavállalók megregulázását próbálja elérni. Márpedig a legtöbb ilyen dolgozó lengyel, a számuk eléri a félmilliót. Macron, ahelyett, hogy nagy levegőt venne és elmenne Varsóba, inkább nekifutásból rohan fejjel a falnak, és kölcsönös üzengetésbe kezd. Márpedig ha valamit a magyar kormány példáján idehaza megtanulhattunk, az az, hogy az ilyen üzengetéseknek ritkán van eredménye. A 40 milliós Lengyelország súlya pedig európai uniós szinten is érzékelhető, nem biztos tehát, hogy jó ötlet figyelmen kívül hagyni, amit mond és tesz.

Macron a nemzetközi porondon hasonlóan viselkedik, mint a belpolitikai színtéren, ahol már összerúgta a patkót a szakszervezetekkel, sőt, a költségvetési megszorítások miatt a hadsereggel is. Konoksága újabb és újabb konfliktusokba hajszolta, a sajtóval sem volt hajlandó kommunikálni. Ezt nevezték el a római mitológia főistenéről jupiteri kormányzásnak. Egy korábbi interjúban maga Macron volt az, aki az újkori francia társadalom erős vezetői szerep iránti igényéről beszélt. Bár az elgondolásnak lehetett alapja, az eredmény tragikus lett. Ezt a népszerűségi mutatók is jelzik: ilyen rövid időn belül Franciaország egyetlen elnöke sem lett még ennyire népszerűtlen. Ám míg odahaza kis túlzással csak a saját politikai karrierjét kockáztatja, addig a nemzetközi színtéren Európa egyik legjelentősebb államaként, az Egyesült Királyság kilépése utáni unió egyetlen atomhatalmaként már nagyban megy a játék.

Tegyük persze hozzá, hogy a felemás eddigi mérleg ellenére Macron több esetben is bizonyította tehetségét. Békekonferenciát szervezett a polgárháborúban szemben álló líbiai frakciók között, sikerült is tűzszünetet kialkudnia. Bár a Líbia felől érkező menekültáradatot legjobban megszenvedő Olaszországot először nem hívta meg – ezzel meg is haragította Rómát –, a legutóbbi, afrikai migrációs helyzetről szóló tárgyalásokon javított, akkor már invitálta a spanyolok a németek mellett az olaszokat is.

Az is bizakodásra ad okot, hogy Macron odahaza képesnek tűnik a váltásra. Nemrég egy háttérbeszélgetés keretében több újságíróval szóba állt, sőt, a Le Point-nak hosszú interjúban ecsetelte kormányzása céljait. Az azonban még kérdéses, hogy a stílusváltás mennyire szűrődik majd át a nemzetközi színtérre.