Ezért üldözi a Nyugat a dohányosokat

A kampány ugyanabból a politikai szubkultúrából ered, mint a politikai korrektség.

Soha sehol nincs tisztán olyasmi, hogy népegészségügy. Egy politikai kurzus számára nem létezik olyan, hogy valami csupán betegség, semmi más. A kultúrharcban nincs világnézet-semleges betegség. Annak a betegségnek, amit valamely kurzus kipécéz magának, szimbolikus jelentése kell hogy legyen. Ahogy ma a dohányzást kezelik, úgy kezelték régebben a nemi betegségeket, és általuk magát a szexualitást, a társadalmi rend és az uralom érdekében. Az AIDS a homoszexualitás isteni büntetése volt, ahogy korábban a szifilisz a kicsapongó életé. Való igaz, hogy a kicsapongás nem egészséges, a védekezés nélküli szex pedig veszélyes, ahogyan a dohányzás is káros. De a betegség akkor is több, mint az egészség puszta hiánya. Az mindig szimbólum és metafora. Általában a bűn és az alacsonyrendűség metaforája, és gyakran a hatalmi ideológia szerves eleme. Susan Sontag jókat írt erről.

Ha valóban az egészségünkről volna szó, akkor ugyanilyen tiltás és büntetés alá esnének a gépjárművek, az ipari szennyezés, az adalékanyagok, a tartósítók és édesítőszerek az élelmiszerekben, a kávé, na és persze a pia. Képzeljük el: a benzinkutakon óriási plakátok hirdetnék a tüdőrákot, a konzerveken deformált csecsemők néznének szembe velünk, a kávészacskókon magas vérnyomástól esik össze valaki, a borosüvegeken és sörösdobozokon hajléktalan, félhalott alkoholisták, esetleg a gyomormosás képei. Mind a megfelelő figyelmeztető feliratokkal. De nem. Csak a dohányzás.

A kulcsot a híres Marlboro-reklám és annak feminista parafrázisa adja meg. A lasszós cowboy, akinek kilóg a cigi a szájából. Az ellenplakáton a cigi lekonyul, mint az impotensek fütyije. Merthogy a cigi fallikus és férfias. Igen, Marlboro Man tüdőrákban halt meg. De ha nem abban halt volna meg, a szájában lévő cigit akkor is lekonyították volna – mert itt nem a tüdőrák a lényeg.

A dohányzás a hagyományos kocsmakultúra szerves és elidegeníthetetlen része. Mint ilyen a férfitársadalom egyik attribútuma volt évszázadokon keresztül. Rögzültek filmben, fotókon, festményeken, regényekben, a kollektív emlékezetben az ismert dohányos figurák: a tajtékpipázó, joviális kisnemes, a parasztgazda, a szivarozó üzletember, a pipázó felügyelő, az ugyancsak pipázó kávéházi entellektüel, a cigit sodró és azt hüvelyk- és mutatóujja között tartó katona a fronton, a partizán az erdőben, a munkás a gyárban. Amikor a polgárcsaládban az apa megkínálta a fiát egy szivarral, az a férfivá érés jelzése volt. Egyfajta kicsiny rite de passage, az életkor átmeneti rítusa, felavatás. Ahogy a cigiszünet a stresszoldás, a fellélegzés szertartása, amikor arra a kis időre nincs hajtás. Még a szétvert letartóztatottat is cigivel kínálja a jó zsaru.

Nem véletlen, hogy a női emancipáció egyik első mozdulata a férfikultúra elemeinek átemelése volt. George Sand férfiruhában járt és szivarozott, ahogy magyar utánzója, Szendrey Júlia, Petőfi hitvese is. A nadrágos-cigizős csajok a közelmúltig a felszabadult nő megnyilvánulásai voltak. Az az idős őskonzervatív néni, aki nagymamám helyett nagymamám volt, még a 70-es években is rájuk szólt: „Lány létedre cigarettázol?!”

Elérkeztünk abba a fázisba, hogy már nincs szükség a férfikultúra nőiesítésére, mivel magának a férfikultúrának kell pusztulnia. Mindennek, ami tradicionálisan férfias. Így a dohányzásnak is.

A dohányzás üldözése abból a nyugati politikai szubkultúrából ered, ahonnan a politikai korrektség. Az X-aktákban már mindenki szigorúan nemdohányzó, kivéve a fő szemétládát, akinek viszont az összeesküvés mellett a cigarettázás a meghatározó jellemvonása. Ő persze tüdőrákos, napjai meg vannak számlálva, de ezeket a napokat is emberiségellenes aljasságokra használja, miközben kényszeresen rágyújt. A karakter a clintoni politikai kultúra ideáltipikus, már-már propagandisztikus megnyilvánulása volt.

A dohányzás igazi bűne ebben a kampányban nem a tüdőrák, hanem a mozdulat, ahogy Humphrey Bogart rágyújt. Ahogy Clint Eastwood rágyújt. Ahogy Bruce Willis rágyújt. Ahogy Maigret felügyelő pipázik. Ahogy Sergio Leone alkotásaiban és a gengszterfilmekben szivaroznak. Ahogy a macsó elpöccinti a csikket. Amit ezek a mozdulatok hordoznak. Ez barbárság lett, mint a szexista vagy rasszista viccmesélés. Ezért lehet, hogy még az olyan helyeken is, ahol szabad füvet szívni, a dohányzás szintén ki van tiltva a kocsmákból. Ironikus, hogy ezt a Nyugatot mentette meg egy olyan ember, mint Churchill, akinek a szájából mindig hatalmas szivar lógott, és ivott is rendesen – attól a Hitlertől, aki absztinens volt, dohányzásellenes, vegetáriánus és természetvédő.

Kíváncsi vagyok, mi jön a dohányzás lekaszálása után. Talán a söröskorsók eltüntetése. Egy ideje már így is nagy pohárban adják a sört számos helyen, és azt pimasz módon korsónak nevezik. De lesz az a pohár kisebb is. Nyilván az egészségünk érdekében. Hogy ne igyunk annyit.

Az egészségre való hivatkozás pontosan ugyanolyan tabusítás, mint a népirtásra való hivatkozás. Nincs vita, mert nem lehet vita. Életellenes dolgok mellett nem lehet, nem szabad érvelni. Ezért aztán, amit a halálhoz és betegséghez társítunk, azt úgy tudjuk kiiktatni, ahogy csak akarjuk. Egy egész kultúrát akár.

Ilyenkor beindul a propagandában a szociális uszítás is: hogy a dohányost a mi pénzünkből kell majd gyógykezelni. Mint a drogost. Egyrészt a mi pénzünk a sok dohányos pénze is, másrészt a mi pénzünkből kell gyógykezelni az ipari szennyezés számtalan áldozatát éppúgy, mint az egzisztenciális kilátástalanság áldozatait, ha egyáltalán túlélik. Harmadrészt a mi pénzünkből egyre inkább nem gyógykezelnek senkit, mert maga a gyógykezelés szűnik meg lassan, miközben „a mi pénzünk” mindenféle zsebekbe vándorol.

Így válik érthetővé, hogy a dohányosok miért nem állnak ki sehol nemhogy a jogaikért (mert a szenvedélybetegnek titulált másodrendű állampolgárnak nincsenek jogai), de legalább az emberi méltóságukért. Ők maguk is bűntudattal élnek, ahogy régebben a homoszexuálisok vagy a maszturbálók. Amit teszek, nem helyes, bűn. Rombolom vele magam és mások egészségét. Ezért fogadják el az olyan ősi kocsmázós társadalmak is, mint az írek vagy utóbb még a csehek is, hogy mától az amerikai módi a törvény.

Külön érdekes, hogy ezt az „egészségpolitikát” Európa más országainál is keményebben követte az a szexistának és rasszistának mondott Orbán-kormány, amely az isztambuli egyezményt is csont nélkül aláírta. Miközben minden másban olyan kurucosan ellenáll Brüsszelnek, Amerikának, a Nyugatnak. Talán mert nem is a tradicionális macsóság a fontos, hanem maga az elv, illetve a gyakorlat, hogy a társadalmat nevelni kell, idomítani, kézben tartani bármivel, amivel csak lehet.

A szerző bölcsész