Az egyik nagy tévedés az X-Faktorral kapcsolatban az, hogy tehetségkutatóként tekint rá a társadalom. A Táncdalfesztivál és Ki mit tud? örököseként, egyenes ági leszármazottjaként, ahol addig ismeretlen tehetségeket ismerhet meg ország-világ, akik aztán évtizedekre meghatározó figurái lehetnek a hazai szórakoztatóiparnak. Ez a műsor nem erről szól, nem ez a lényege. Ez nem zenei tehetségkutató, vagy elsősorban nem az: ez egy valóságshow, amiben énekelnek. Az első pillanattól van forgatókönyve, dramaturgiája. Az előválogatókat például nyilván nem egy nap alatt veszik fel, a zsűritagok mégis ugyanabban a ruhában és sminkben üldögélnek a székben, hogy aztán könnyebben lehessen megkonstruálni, összevágni a „napokat”, vagy másképp szólva: a cselekményt. Amikor mondjuk „zsinórban” érkezik egy csomó ember, aki ugyanazt a népszerű dalt énekli rosszul, mire végül jön egy, aki jól énekli – és tessék, ott a katarzis.
Tehetségkutatónak látszik, de nem az, és innentől kezdve a műsort érő kritika jelentős része félremegy, vagy még pontosabban szólva a zenei valóságshow által konstruált valóságban mozog. Amikor a rapper Dopeman tizenkét perces videóban megy neki a műsornak, miszerint annak semmi köze zenéhez; vagy az Index médiablogjának kritikusa cincálja szét az első adást, miszerint embereket lehetne kínozni vele; vagy amikor a zsűritagok hozzáértését firtatják keresetlen nézői vélemények mondjuk ByeAlex Facebook-oldalán; akkor mind-mind benne vannak az X-mátrixban, és bármit mondanak, azzal csak a műsort támogatják.
Mi sem árulkodik erről jobban, mint hogy a második adás első két mondatában a műsorvezető Kiss Ramóna (a Barátok közt színésze) játékosan reagál az Index kritikájának arra a részére, ami a megvillanó alsóneműjét tette szóvá. De éppen így válik egyfajta posztmodern, interaktív színjátékká az egész műsor: a producerek nyilván tudják, hogy a közönség jelentős részét már nem lehet könnyen átverni, így inkább a törülközőt bedobva tényleg nyíltan egyfajta fikciós történetmesélés felé indulnak el akkor, amikor az adás fő konfliktusát nem egy-egy jó vagy rossz zenei produkció, hanem az egyik zsűritag látványos megsértődése és megjátszott rosszkedve adja; vagy az, amikor Gáspár Lacit azzal cukkolják, hogy izzad.
A tavalyi és az idei sorozat azért is különösen érdekes, mert a kör immár bezárult: míg korábban a saját jogon sikeres, ismert és elismert művészek vagy kritikusok ültek be a székekbe, mostanra már az összes zsűritag olyan zenész, aki ehhez hasonló műsorok által lett ismert. Ez persze nem zárja ki, hogy saját jogon is jók legyenek, hiszen a zenei valóságshow utáni sikerességhez is szükség van egyfajta tehetségre. Ha úgy vesszük, ezáltal ez a mostani zsűri – ByeAlex (A Dal), Gáspár Laci (Megasztár), Radics Gigi (Megasztár), Puskás Peti (Megasztár) valójában sokkal inkább számít szakértőnek, mintha a Zeneakadémia egy tanára, vagy egy harminc-negyven évvel ezelőtt befutott rocksztár üldögélne ott. Ezek a viszonylag fiatal zenészek alapjaitól kezdve értik, hogy hogyan épül fel egy ilyen műsor, milyen figurák kellenek bele, mivel lehet szórakoztatni a közönséget. De azt is mondhatnánk persze, hogy a semmi semmizik.
Hiszen az itt felbukkanó énekesek a legritkább esetben törnek ki a konstruált valóságok köréből: a műsor után egyesek lemezszerződéseket kapnak, írnak nekik popzenemércével mérve jobb-rosszabb (inkább rosszabb), legtöbbször felejthető dalokat, majd eltűnnek a süllyesztőben. Néha felbukkannak az Eurovíziós Dalfesztivál hazai előválogatóján, ami leginkább a zenei valóságshow-k túlélőinek olvasztótégelye lett; vagy mehetnek majd zsűrizni valamelyik csatorna új, legújabb, legizgalmasabb zenei valóságshow-jába. Ahol aztán kinevelhetik a következő generációs zsűritagokat.
