Az orosz kártya mindent üt

Fura lenne azt bizonygatni, hogy a May-kormány a Kreml akaratát hajtja végre.

Szuverén államként az Egyesült Királyság ezt aligha fogadhatja el. Theresa May és kormánya ezért azt a megoldást választja, hogy úgy tesz, mintha nem értené meg a dilemmát. Jöjjön a totális kilépés, a „hard brexit”, de az unió tekintsen el attól, hogy határa egészét ellenőrizni tudja. Az elképzelés jogilag abszurdum, de Londonban úgy gondolják, hogy zsarolással és hatalmi arroganciával mégis keresztülvihető. Az elemi tények el nem fogadása jellemzi a pénzügyi kötelezettségek körüli brit makacsságot is. Az EU tagjaként és a tagság haszonélvezőjeként az Egyesült Királyság, a kormánya és parlamentje által elfogadott módon, hozzájárulást vállalt a 2020-ig szóló közösségi büdzséhez. Ezt az összeget a törvény és a tisztesség alapján mindenképp ki kell fizetnie. Különösen akkor, ha a kilépés után kedvező szabadkereskedelmi megállapodást szeretne kötni az unióval. Ez is olyan alapigazság, amelyet a brit kormány nem akar tudomásul venni. Pontosabban a brit kormány néhány nekivadult minisztere és a közvéleményt uszító tabloid sajtó nem akar tudomásul venni. Nyíltan árulással vádolva azokat a kormánytagokat is, akik jól látják, hogy éppen az Egyesült Királyság érdekében lenne szükség méltányos megállapodásra jutni Brüsszellel s a huszonhét bent maradó tagállammal.

Bár a Fidesz-sajtó eleinte nagy örömködéssel fogadta a brexit megszavazását, majd a britek egyre jobban bekeményedő álláspontját, nekünk is sokba kerülhet, ha nem rendezik a befizetési kötelezettségeiket. Hiszen ennyi pénzzel kevesebb jutna uniós támogatásként a szegényebb országoknak, így hazánknak is.

Theresa May brit miniszterelnök lényegében tehetetlenül őrlődik a brüsszeli realitások, a szélsőséges konzervatívok, az egyre népszerűbb ellenzéki Munkáspárt és saját, kellemetlen északír szövetségesei között. Nyilván ez a szorult helyzete okozta, hogy – némiképp Hillary Clintont utánozva – ő is előhúzta az orosz kártyát. Előbb arra kezdett célozgatni, miszerint az orosz propaganda sugallta a briteknek, hogy szavazzanak az Európai Unióból való kiválásra. Nem lehet kizárni, hogy a Kreml valóban örül a brexitnek, bár hosszú távon ez aligha érdeke, hiszen együtt járhat az Egyesült Államok európai befolyásának növekedésével. De a kiválás mellett azok a keményvonalas brit konzervatívok érveltek a leghangosabban, akik amúgy élesen oroszellenesnek számítanak. A The Economist megpróbált utánajárni a dolognak, és oda jutott, hogy a brexittel foglalkozó huszonhárommillió Twitter-bejegyzés közül néhány száz, esetleg pár ezer volt „gyanús”, azaz talán a Kreml közeléből származó. Ezek többsége a kilépés mellett, kisebb része viszont ellene foglalt állást. És sokat közülük a voksolás után posztoltak.

Miután elég fura lenne azt bizonygatni, hogy a May-kormány a Kreml akaratát hajtja végre a „hard brexit” erőltetésével, a brit kormányfő új frontot nyitott. Brüsszelben mondott beszédében „ellenséges országnak” nevezte Oroszországot, amely szerinte „szétszakíthatja” Európát. Van abban valami ironikus, hogy éppen az EU-ból való radikális kiválást erőltető politikus asszony vádolja Európa „szétszakításával” Oroszországot. De természetesen könnyű megérteni a szándékát. Az orosz fenyegetés emlegetésével nyilván azt akarja elérni, hogy az Európai Unió engedje el a briteknek kötelezettségeik teljesítését. Vagy ha a legutóbbi hírek szerint mégis fizetne valamit, az EU legyen puhább és elnézőbb a tárgyalásokon, hiszen a felfokozott hidegháborús légkörben ugyan mit számít néhány tízmilliárd euró különbség?

Ritkán láthatjuk ilyen kristálytisztán, hogy az orosz kártya kijátszása mennyire egyértelműen belpolitikai érdeket, illetve Oroszországtól független alkukat szolgál. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Moszkva ne akarná növelni a befolyását Európában. De ennek legjobb ellenszere éppenséggel az Európai Unió erősítése, s nem a gyengítése lenne. Oroszországot egy felelőtlen beszédben könnyű ellenséggé nyilvánítani, de a szavakkal való játék két atomhatalom között veszélyes lehet.

Az orosz kártyával való amerikai és brit hadonászást látva vigasztaló Emmanuel Macron francia elnök józanságára gondolni. A Kreml a francia választások esetében nyíltan és jó előre megmondta, hogy kinek szurkol, s az nem Macron volt. A francia elnök erre válaszul két héttel a beiktatása után meghívta Putyint Párizsba, és a versailles-i palotában, a „gloire” légkörében, magabiztos erőt sugallva fogadta. És bölcsen lezárta a választások témáját, tudván, hogy Franciaország érdekeit az EU erősítése és az Oroszországgal való korrekt kapcsolat fenntartása szolgálja.

A szerző publicista, volt EP-képviselő