„Iszik így más is, gége se vásik, megmarad a stex!” (Nagy László)
1. Az Új Irodalomnak, mint szükségszerű társadalmi jelenségnek, feladata van. Házról házra kell vinnünk művészetünk hírét. Hosszú az út a jó ajtótól a postaládákig: szüntelen harc, melynek során nemegyszer oda kell csapnunk a húsz évvel ezelőtti asztalokra. A veszély szeretetét, az erőre és a merészségre való törekvést valljuk: megküzdünk mindenkivel, akivel két évtizeddel ezelőtt akartunk, csak nem tudtunk.
2. Szembeszállunk a Nagykörúton belüli irodalom uralmával. Láthatjuk, szekértáborok csatáznak egymással, az irodalomból irodalompolitikát csinálnak, és százezer forintért megfojtanák egymást egy kanál vízben. Elutasítjuk mindezt a kicsinyes küzdelmet. Velük szemben mi nem marakodunk a százmillióinkon, és szekértáborosodni sem vagyunk hajlandók. Egy a tábor, egy a helyőrség.
3. Látjuk, hogy miközben százezres állami támogatásaikon ülnek, egyszerűen nem hajlandóak elvinni a magyar irodalom hírét minden településre. Bezárkóztak, belterjesek lettek. Tapasztaljuk, ma jóval nehezebb eljutni az Értől az Óceánig, azaz Érmindszenttől Budapestig. Magunkra vállaljuk a feladatot.
4. Felülre tolt helyőrségünket szemléletváltás jellemzi: mi már nem odadobjuk a Fiatal Tehetséget a kaotikus és belterjes irodalmi életbe, hanem szövetségre lépünk vele. Aki minket támad, a Fiatal Tehetséget támadja. Hátrányosabb helyzetükből, bizonyítási vágyukból fegyvertényt kovácsolunk, és számukra is egyértelművé tesszük: rátermettségükkel csak mi vagyunk tisztában.
5. Nyelvünk az avantgárd, mentorunk Szőcs Géza. Valljuk, hogy a belterjes irodalom egy olyan nyelvet teremtett, amit az Olvasó már nem tud követni, ezért szemléletváltás kell. A legbiztosabb, ha kétszázhatvanezer példányban kinyomtatjuk Szőcs radikális, filozofikus versét, hogy végre mindenki láthassa: a költészet valójában lehet ennyire érthető is.
6. Le a széplelkek macskazenéjével, le a hedonizmus cifra penészvirágaival. Elvetjük a köldökbámuló, nemzeti ügyünket nem segítő irodalmat éppúgy, mint a belpesti szabadosságot. Költészetünk szóljon inkább köldökbámuló transzilvanizmusról és erőtől duzzadó férfiasságunk csatakiáltásáról. Ha mi meg akarjuk írni, hogy Trump feleségére igenis jobb ránézni, akkor meg is fogjuk. (Tűpontos, erről jön is egy publim hétfőn – János.)
7. Irodalmi mellékletet adunk ki, ami nem akar többnek tűnni, mint ami: egy sajátos hangra törekszünk, ami, reméljük, végre elér az olvasókhoz. Le a bel-pesti önhittséggel, mely kirekesztené a többi hangot, és hiszi, hogy ő képviselheti egyedül a magaskultúrát. Célunk, hogy paradigmát váltsunk, és az irodalmat a nemzet ügye iránt érzékennyé tegyük. Azt akarjuk, hogy egymillió magyar minket olvasson, amihez mindent megteszünk: mellékletünk ott lesz minden újságban. Pusztuljon a művész, aki nem adta el magát. Aki nem ezt teszi, nem tiszteli eléggé az Olvasót, csak finnyáskodik az Elefántcsonttoronyban, és várja a csodát.
8. Minket bántanak, minket támadni fognak. Fázékony testünket jeges vízbe mártanák, utánunk jönnek, üszkös bottal szurkálnak szörnyű módon. De nem ülhetünk pici helyen dideregve: ha támadják a Felülre Tolt Helyőrséget, meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig. Régi csatalovak vagyunk, a háborút mi nyerjük, hiába vívják még utódvédharcaikat a posztkommunista erők. Le fogjuk váltani könyvtáraikat, intézményeiket, és harcolni fogunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.
9. Felszabadítjuk a fiatalokat a polkorrektség idiotizmusa alól. Mondhassák végre ki, hogy a hatalom az hatalom, az erő erő, és hogy nem marunk abba a kézbe, amely enni ad. Vívják újra harcainkat, vegyék át horizontunkat, legyenek ők az új felülre toltak. Mutassák meg a világnak, hogy nekünk volt igazunk, ha belepusztulnak is.
