Vélemények sokasága jelenik meg a magyar kormány azon gazdaságpolitikai elképzeléseivel kapcsolatban, amelyeket összefoglalóan keleti nyitásként szoktunk említeni. E vélemények jó része azzal vádolja az „új irány” támogatóit, hogy a nyugati értékeket félredobva a magyar gazdaságot – és a politikát – úgymond Ázsiához akarják kötni. Ám ugyanők hallgatnak arról, hogy a keleti nyitás modern változata, amelyet elsősorban a Kínával – és csak másodsorban az egyéb ázsiai országokkal, valamint Oroszországgal – létrejött egyezményekhez, tervekhez vagy konkrét projektekhez lehet kötni, tulajdonképpen Henry Kissinger és Richard Nixon nevéhez fűződik, így közel fél évszázados múltja van. (Japán és Dél-Korea ebben a kontextusban a Nyugat részének számít.)
A nyugati országok, az Európai Unió vagy az Egyesült Államok egyre növekvő, nagyságrendekkel komolyabb kereskedelmet folytatnak Kínával, mint akár hazánk, akár a V4-országok. Ha más ázsiai államokat vizsgálunk ebben a kontextusban, hasonló eredményekre jutunk. Konkrét példák sorolása nélkül is kijelenthető: itthon semmi másról nincs szó, mint a globalizációként ismert jelenség ideológiai szósszal leöntött változatáról, amelyet a kormány – a globalizáció elkötelezett híve – belpolitikai és kommunikációs célok elérése érdekében alkalmaz. Az így kreált gumicsontot lelkesen rágják az elemzők. Közülük Róna Péter egyenesen a Szent István-i állam felszámolását, a nyugati értékek sutba dobását vizionálja. Okkal feltételezhető persze, hogy ő itt elsősorban arra gondol, hogy a Fidesz-kormány és Orbán Viktor erősen kacérkodik a Keleten működő, különböző mértékben autokrata rendszerek hatalomtechnikai módszereinek hazai alkalmazásával. Ebben az olvasatban a gazdasági együttműködés nyomában ott liheg a politikai modell átvétele (is). Nem kívánok vitába szállni ezzel az állásponttal, viszont leszögezném, hogy a kínai, orosz, török és más relációkban a külkereskedelmi és tőkebefektetési volumen növelésére irányuló szándék egyfelől nem ördögtől való, másfelől siker esetén a politikai modell átvétele nem elkerülhetetlen következmény. De még csak nem is ára az onnan érkező tőkének vagy megrendelésnek.
A gond az elképzelés magyar módra történő megvalósításában rejlik. A stratégiai cél meghatározása után semmilyen terv nem készült a megvalósítás módjához. Nem is készülhetett. Egy ilyen terv része ugyanis a realitásokkal való szembenézés, a valós kereslet (mire van igény itt és ott) és kínálat (mit tudunk mi/ők ajánlani) felmérése, majd annak vizsgálata, hogy vannak-e szereplők a hazai és a keleti gazdaságokban, akik effajta együttműködést kormányzati szándékoktól függetlenül is kialakítottak, vagy erre törekszenek.
A már meglévő kapcsolatok hatékonyabbá tételére kormányközi egyezményeket kell kötni, EU-konform módon. Ezek lehetnek: a tőkebefektetések kölcsönös védelméről, könnyítésről szóló megállapodások, hatóságok együttműködése (bűnüldözés, vám, konzuli szolgáltatások), a munkaerő, turisták, diákok mozgásának egyszerűsítése, a szállítmányozás, import/export adminisztrációjának kölcsönös egyszerűsítése, a fentieket támogató infrastrukturális befektetések (vámudvarok, konténer-pályaudvarok, vasútvonalak) megvalósításának ösztönzése. Erre kormányzati oldalról kisszámú, ám jól megfizetett, az adott országot kiválóan ismerő szakértőket kell alkalmazni, akik a folyamatok figyelemmel kísérése mellett elfogulatlan jelentéseket és ajánlásokat készítenek. Pénzügyi oldalról az Eximbanknak csak azzal kell foglalkoznia, ami alapító okiratában található. Ebben az esetben nem minősülne „foglyul ejtett” intézménynek, és adósságai nem képeznék a magyar államadósság integráns részét, ahogy ezt az unió a minap definiálta. Ha mindez megvan, hátra lehet dőlni, és várni az eredményeket.
Ehelyett a kormány részéről elképesztő kontárkodás kezdődött és folyik a mai napig, amelynek fő célja egyes kliensi (magán)érdekek – akár közpénzek feláldozása árán történő – kiszolgálása, semmire sem jó, dilettáns „rokonoknak” helyet adó kereskedőházak működtetése, továbbá egy csomó konkrét hiba elkövetése, ami sok esetben a keleti oldal számára sértő, de minimum mosolyra fakasztó eredménnyel jár.
A „keleti oldal” szándékainak meg nem értése (Kína regionális összefogásra vágyik térségünkben, így régiós szintű projektekben érdekelt) vezet a Budapest–Belgrád-vasútvonal építéséhez, amely a költséges presztízsberuházás tökéletes példája: sehol a világon nem cél, hogy tehervonatok 160 km/órás sebességgel száguldjanak; a nyomvonal szakmailag értelmezhetetlen; hitelből, külföldi munkaerő és technológia felhasználásával épül; megtérülése legalábbis bizonytalan. Ezzel lehet vitatkozni is – de a magyar kormány nem akar. A beruházást övező minden részletet titkosított, ami önmagában tökéletesen alátámasztja a fenti érveket.
A keleti nyitást övező kormányfői és egyéb szintű kölcsönös vizitek a múlt század közepének áporodott, dohos légkörét elevenítik fel, miközben Kína vadul száguld az információs szupersztrádán. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a többi (orosz, török, vietnami) relációban is. A magyar kormányzati gondolkodás ezen a téren avítt, a partnerek számára értelmezhetetlen, hatékonysága a nullához konvergál. Igaz ez Paks II. esetében is, amelyet politikai oldalról megvédeni a világ legegyszerűbb dolga – lenne. A bővítésről a magyar törvényhozás 2009-ben hozott határozatot. Ekkor a Fidesz ellenzékben volt. Szakmai és környezetvédelmi oldalról is lehetne értelmesen érvelni – de nem, egyszerűbb a titkolózás és a beruházás körüli szerencsétlenkedés.
Véleményem szerint a „keleti nyitás” a kor kihívásaira adekvát (gazdaságpolitikai) választ adó irány, a globalizáció megjelenési formája. Lehetne trendinek is titulálni. De nem a magyar változatot. Ebben ugyanis pohos párttitkárokra és egyéb, a régmúltat megtestesítő csinovnyikokra hasonlító, furcsa figurák árnyai mozognak, sok esetben a levegőt is elszívva a legitim kezdeményezések elől, amelyek sikeréről az egésznek szólnia kellene. Mert máshol a keleti nyitás sikeres, és nem csak szóban. Pont azon országok körében, ahonnan mi állítólag éppen távolodunk. Vagyis Nyugaton.
