Kína nem felejti Balog Zoltán „múltját”

A kifinomult pekingi politika nem szereti a durva eszközöket.

Néhány évvel azután, hogy az ellenzéki Balog Zoltán meglengette Budapesten a tibeti zászlót, már az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjeként meghívást kapott Pekingbe. Tisztségéhez méltó előkészületekkel várták őt a kínaiak, sem a hivatalos találkozókon, sem az informális eseményeken nem hozták fel a számukra kínos 2008-as „incidenst”. A miniszternek talán csak az lehetett feltűnő, hogy az ülésrendben mindig a tibeti ügyekben illetékes párttag kapott mellette helyet. A történet szerint érkezett direktebb üzenet is. Szállodai szobájában ajándék várta Balog Zoltánt, egy részletes útikönyv Kína harmincnégy tartományáról. Tibethez lapozva a miniszter minden bizonnyal nagyot nyelt: egy egész oldalas fotón magát láthatta, ahogy lelkesen lenget a budapesti kínai nagykövetség előtt.

Milyen tanulságokat lehet levonni a történetből? Egyrészt megjelenik a kínai kultúra egyik fontos értéke: az intelligencia fokmérője az érzelemnyilvánítástól mentes érdekérvényesítés képessége. Peking hivatalosan elengedte Balog Zoltánnak Tibet melletti kiállását, ugyanakkor jelezte, nincs szó arról, hogy szuverenitásuk megkérdőjelezését megbocsátották volna. A kínaiak figyelnek, és nem felejtenek. Ennek köszönhetik az elmúlt évtizedek fejlődését. A társadalmukban zajló folyamatok részletes értékelése, az egykor lenézett, barbárnak tartott külvilág iránti tanulási vágy hozzájárul az ország stabilitásához és felemelkedéséhez. Ennek a tudatosságnak is köszönhetően rengeteg minden megváltozott.

Hogy egy Magyarország számára húsba vágó példát említsünk: a 2008-as zászlólengetés óta Kína bőven megháromszorozta az oktatásra fordított költségvetését, évi tízezermilliárd jüanról (1515 milliárd dollár) 35 ezer milliárd jüanra (5302 milliárd dollár) emelve. Nemzetközi kapcsolatait is rohamosan bővíti, stratégiai partnerségről szóló megállapodást 29 országgal írt alá azóta. Aktuális példa a Kelet-Közép-Európa és Kína közötti 16+1 együttműködés létrehozása 2012-ben. De változik Tibet is. Ahogy arra a The Diplomat cikke is rámutat, az elmúlt években Peking lazított kisebbségi politikáján, és letett a tibetiek asszimilációjáról. Igaz, az intézkedés a buddhista közösséget nem nyugtatja meg. 2012 óta – Peking szerint az emigráns kormányt vezető dalai láma buzdítására – 150 szerzetes gyújtotta fel magát a megszállás ellen tiltakozva. Vitatható a régióba érkező kínai fejlesztési pénzek hatása is a hegyek között évszázadok óta konzervált, értékes helyi kultúrára, ugyanakkor a kínai pénzből épített vasúton érkező turisták rengeteg tibetinek adnak munkát. Azért mindenesetre nem ítélhetjük el Pekinget, hogy a tervek szerint 2020-ig valamennyi vidéken élő tibeti gyermek számára ingyenessé teszi az oktatást.

Miközben Keleten zajlik az élet, Magyarországon mintha megállt volna az idő. Itt csak a személyek cserélődtek ki, a politika, a közbeszéd képtelen a fejlődésre. Barátkozunk Kínával, de semmit nem tanulunk tőle. A pillanatnyi közhangulat, a felszínes kommunikációs panelek mentén születnek a döntések. Az értelem helyett az érzelmek, a következetesség helyett a kapkodás uralkodik. Balog Zoltán példáját követve a tibeti zászlóval együtt a felszínes ellenzéki szerepet ezúttal Szél Bernadett, az LMP miniszterelnök-jelöltje vette fel.

A másik oldalon ott van a Kína kegyeiért fölösleges csatákat vállaló kormány. Nagy felhajtással, de mérsékelt eredményekkel ért véget szerdán a 16+1 együttműködés budapesti csúcstalálkozója, és jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy csak nem voltunk szerencsések az időzítéssel. Minden nemzetközi együttműködés esetében visszaesik egy ponton a kezdeti lendület, ahogy a szokatlan világpolitikai jelenségeket a kívül rekedtek – ezúttal a nyugati világ – előbb vagy utóbb kritizálni kezdik. Ám a tavalyi rigai csúcson a kritikus hangok visszafogottabbak voltak. Így valószínűbb, hogy a magyar kormány érzelmekkel töltött, kapkodó politikájának köszönhető a 16+1 megítélésének visszaesése.

A Kínára összpontosító keleti nyitásos politikát a kormány összemosta a Brüsszel ellen indított szabadságharccal, és ez rosszul sült el. Lapunk és a külföldi sajtó is írt róla, hogy a kormánynak több esetben sikerült megakadályoznia a Peking túlkapásait elítélő, közös uniós fellépéseket. Lehet vitatkozni azzal, hogy Brüsszel miért akar minősíteni tőle több ezer kilométerre fekvő jelenségeket, ám a tényleges gáncsoskodás előtt a magyar kormánynak körültekintőbben kellett volna eljárnia. A Kína melletti harcos kiállás csak megerősítette a nyugati paranoiát, miszerint Peking egy titkolt stratégiát követve világhatalomra tör. Hírek szerint ez vezetett az abszurd fordulathoz: maga a kínai államfő, Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kért önmérsékletet Orbán Viktortól, amikor a két vezető először találkozott májusban.