A múlt heti fekete péntek árnyékában, amikor világszerte százezrek jutottak hozzá akciósan (és némi kézitusa árán) a lapostévétől a családi kiszerelésű vécépapírig mindenhez, amit éppen megkívántattak velük, kissé elsikkadt a másik kezdeményezés. A Ne vásárolj semmit! nevezetű vidám protesztnapot (amely november utolsó péntekje mindig, de most egybeesett a blackkel) az ellenkultúra egyre szervesebb részének tekinthetjük.
A kezdeményezés 1992-ben indult hódító útjára Kanadából, amikor egy Ted Dave nevű reklámipari dolgozó (naná) kiadta a jelszót: ami elég, az elég! Egyszerre volt ez egy egészséges kontra és tiltakozás a jóléti-fogyasztói társadalmak esztelen túlköltekezése és az egyre kirívóbb egyenlőtlenségek ellen. A vásárlási szünetre buzdító szelíd felhívásnak Magyarországon először 2004-ben volt némi foganatja. A „felhasználók” köre azóta apránként bővül. Egy luxusfeleség (vagy -prosti vagy -férj) számára mindez természetesen felfoghatatlan. Öntudatlan, véletlenszerű csatlakozásuk esetén elvinné őket az első elvonási tünetroham – ám vannak és vanogatnak, akik különféle indíttatásokból (ez is szép benne, hogy akad, akinek a jegesmaci tette be a kaput, mások szégyellik a titániumfogyasztásuk következményeit, vagy a segélyszállítmánynak álcázott afrikai számítógéphulladék-lerakó telepek nem tetszenek nekik) csatlakoznak a kezdeményezéshez. Már az is egy új és barátságos szemléletmód gyönyörű kezdete lehet, ha valaki eljut odáig, hogy egy napot azért ki lehet bírni a háromszázhatvanötből.
Miközben azonban az alternatívok lelkesen ünneplik az alternatívát, egyre több cég jutott arra a felismerésre, hogy egy vásárlásellenes nappal is lehet kaszálni. Hiénák, vámszedők és egyéb szabad foglalkozásúak rekontrái következnek. Találunk vállalatot a listán, amely egyszerűen zárva tartotta a boltjait a fekete pénteken, mondván, ők aztán nem mennek bele semmiféle alpári ócsításba. Meg olyanokat, amelyek reklámokban reklámozták, hogy ők aztán nem reklámozzák az ominózus napot. De jótét lelkeket is, akik azt hirdették, aznapi bevételüket környezetvédelmi célokra ajánlják fel. Közben pörög a nevük a közösségi médiában, úgyhogy jobban járnak, mintha eladtak volna másfél millió zárlatos elektromos fogkefét, szintén szamaritánus fogorvosok ajánlásával. És az ördög megkapja a hőn áhított szimpátiát. Nincs ezen mit csodálkozni, régi ócska bolsevista trükk, így megy a zeneiparban is, a mainstream ráveti magát az új kezdeményezésekre, kibelezi azokat, amire szüksége van, megtartja magának, a maradék megy a levesbe. Pénz beszél, az andalúziai kutya ugat. Minderről a bárány tehet a legkevésbé – de ettől még a fekete péntek echte prolivircsaft, a Ne vásárolj semmit! pedig rokonszenves, és kész.
A legnagyobb lakossági pazarlás talán a ruhaipari ágazatban érhető tetten, aminek okozója meg a divat (Pajor Tamást dafke nem citálok), annak is a pulykagíroszos válfaja és vállfája, a fast fashion. Ami ugyancsak a pszichoterror szerves része. Hogy fogyassz, mert lemaradsz, korszerűtlenné válsz, hogy ne mondjam: ódivatúvá. A legkiszolgáltatottabbak ezen a téren is (már bocs, de) a nők. Hiszen melyikük nem szeretne csinos lenni, és tetszeni? Tekintve, hogy nőből vannak? És óriási rajtuk a nyomás. Nőember legyen a talpán, aki megállja, és nem kerül bele a nagy divatházak kreációit boszorkányos tempóban lekoppintó olcsó tömegtermékekkel operáló cégek által pörgetett színpompás, csillogó mókuskerékbe. Akkor is, ha minden reggel rádől a szekrényből a motyó. Lenne nyilván ellenszer, például úgynevezett örök darabok szisztematikus és tudatos begyűjtése. Valamint arra gondolni még a pénztár előtt, hogy Bangladesben varrónőnek lenni van akkora életpályamodell, mint egy salvadori–kanadai rézbányában csákányozni. Nem könnyű ipar.
