Kontra és rekontra

A múlt heti fekete péntek árnyékában kissé elsikkadt egy másik kezdeményezés.

A legnagyobb lakossági pazarlás talán a ruhaipari ágazatban érhető tetten, aminek okozója meg a divat (Pajor Tamást dafke nem citálok), annak is a pulykagíroszos válfaja és vállfája, a fast fashion. Ami ugyancsak a pszichoterror szerves része. Hogy fogyassz, mert lemaradsz, korszerűtlenné válsz, hogy ne mondjam: ódivatúvá. A legkiszolgáltatottabbak ezen a téren is (már bocs, de) a nők. Hiszen melyikük nem szeretne csinos lenni, és tetszeni? Tekintve, hogy nőből vannak? És óriási rajtuk a nyomás. Nőember legyen a talpán, aki megállja, és nem kerül bele a nagy divatházak kreációit boszorkányos tempóban lekoppintó olcsó tömegtermékekkel operáló cégek által pörgetett színpompás, csillogó mókuskerékbe. Akkor is, ha minden reggel rádől a szekrényből a motyó. Lenne nyilván ellenszer, például úgynevezett örök darabok szisztematikus és tudatos begyűjtése. Valamint arra gondolni még a pénztár előtt, hogy Bangladesben varrónőnek lenni van akkora életpályamodell, mint egy salvadori–kanadai rézbányában csákányozni. Nem könnyű ipar.