Volt egyszer egy félreeső tartomány, abban egy poros kis vidéki városka. Nem mondhatnánk, hogy isten háta mögötti, hiszen ki tudja, merre is van Ő, azt meg végképpen nehéz megtippelni, hogy merre néz.
Élt ebben a városkában egy kamasz lány, 16 éves lehetett. Egyszer csak azzal szembesült, hogy babát vár. Megijedt. El is ment egy távoli – értsd: távol lakó – rokonához. Ott meg azzal szembesült, hogy a rokon, aki már rég túl volt mindenen, mondhatni, magtalan vénasszony számba ment – nos, ő is babát várt. Mi történt aztán, mi nem, nem tudhatjuk, mindenesetre annyi bizonyos, hogy mindkét baba megszületett.
Nincs új a nap alatt. Ma is előfordul, mondjuk így: meglepetéses terhesség. Az ember lánya rettentően megijed, kivált, ha bakfiskorú. Mit szól a világ, a rokonok, a falu, az utca?
Ma már olyat nem mondunk, hogy magtalan vénasszony. Az csúnya beszédnek minősül. Az élet nem kirakatba szánt oldalán irdatlan pénzeket költenek tömegek arra, hogy ne legyen gyermekük. Aztán pár évvel később arra, hogy mégis legyen. A fogamzásgátlás és -segítés a fegyveriparral versenyképesen jövedelmező vegyipari (egyesek gyógyszeriparnak mondják) ágazat.
Pedig egyszerű a fogantatás. Igazán szeretni kell a másik embert, szívből, természetesen. Nincs ebben titok, ha az ember lelke romlatlan. Két szívnek, két léleknek, két személyiségnek kell egymásra találnia. Nem pusztán két nemi szervnek.
Igen, egyszerű a fogantatás – egészen addig, amíg bűvészinasok bele nem kontárkodnak az Isten teremtette természet rendjébe. Sokféleképpen lehet belepiszkálni a harmóniába. Vannak, akik azt duruzsolják a bakfislány fülébe, hogy egyszer vagy fiatal miért adnád olcsón a szépségedet ráérsz még a gyerekkel sok a gond még érned kell az anyaságra (Érdekes, ehhez sosem teszik hozzá, hogy ha éretlen vagy, lányom, akkor izélni is ráérsz még.)
A világ az élőké. A holtak is az élőkben élnek tovább. Temetői közhely, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Tegyük hozzá: aki utód nélkül távozik, az hal meg végképp.
Mi, magyarok több mint hatvan éve irtjuk magunkat bőszen. Közismert, hogy a művi abortuszok száma a legalizálás, 1956 óta már jócskán meghaladta a hatmilliót. Igencsak hiányoznak ők. Ha köztünk volnának, legalább 18 millióan lennénk, és működőképes lenne az ingyenes egészségügy (a kb. hatmillióval több befizető miatt), nem kellene folyamatosan emelni a nyugdíjkorhatárt, tele lennének az iskolák, jó néhány olimpiai bajnokkal többel büszkélkedhetnénk.
Közismert: az abortuszszám régóta és folyamatosan csökken. Az viszont nem közismert, hogy 2010-ig minden évben meghaladta a természetes népességcsökkenést. Azóta már azt sem. A természetes halálozás 2011 óta minden évben nagyobb, mint a fogantatások (azaz élve születések plusz abortuszok) száma.
Úgy kell nekünk minden megfogant élet, mint egy falat kenyér. Istenük az élőknek van. A holtaknak nincs.
A szerző esszéista
