Értelmezzük azokat az alapértékeket!

A klasszikus bölcsészet kihalófélben van, helyette az elvont, elitista tudományosság gyűrűzött be, ami megfosztotta a humán tudományokat a közérthetőségtől és egy szélesebb közönségtől.

Eger, 2018. május 29. Az egri Fõegyházmegyei Könyvtár 2018. május 29-én. A 225 éves muzeális jellegû teremkönyvtár különlegességét a gyûjtemény, a könyvállványzat és a freskó adja. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

Bayer Zsolt kollégám utólagos engedelmével én is ecsetelném véleményemet az úgynevezett európai alapértékekről. Ugyanis egyfolytában halljuk ezt a szlogent, általában vádként, hogy így nem tiszteljük, úgy nem tiszteljük őket. Az ellenzék – főképp annak a liberalizmus kórjában szenvedő része – pedig olyan áhítattal emlegeti ezt a szókapcsolatot, aminőt csak Jehova tanúi­nál tapasztalunk, ha netán ajtót nyitunk nekik.

Kamaszkoromban – amelyet Brassóban, a kulturális értelemben vett Európa és az egykori Nagy-Magyarország legkeletibb pontján töltöttem a rendszerváltás előtt, a Ceausescu-korszakban – Európa eszméjét a Szabad Európa Rádió közvetítette nekem. A sötét kelet-európai kommunista diktatúrával ellentétben Nyugat-Európa a szabadságot, a jólétet, a világosságot jelentette. Annak a reményét, hogy a vasfüggönyön túl szolidárisak, együtt éreznek velünk, megpróbálnak segíteni rajtunk, hogy elmondják, mi az igazság, szemben azokkal a hazugságokkal, amelyekkel a kommunista média áltatott minket.

Az európai eszme a szabadság, egyenlőség, testvériség narratíváját jelentette. A demokráciát, amely valamiféle mennyei állapotnak tűnt a messzi távolból. Az európai kultúra – amelynek klasszikusaitól, de legjobb kortársaitól szerencsére nem voltunk igazából elzárva még a kommunizmusban sem – a görög filozófiát, a római történetírókat, Szent Ágostont, Petrarcát, Dantét, Leonardo da Vincit, Michelangelót, Descartes-ot, Shakes­peare-t, Goethét és a többi szellemi nagyságot jelentette.

Európa nemkülönben polgári értékrendet képviselt, amelyben nagyszüleink – esetemben idős szüleim – nevelkedtek, s melyet átadtak nekünk. A szüleim – és baráti körük – foglalkozásuk révén iparosok voltak, életmódjukban viszont értelmiségiek. A magyar klasszikusok és kortársak mellett Tolsztojt és Balzacot olvastak, színházba és tánciskolába jártak, és támogatták az egyházat. Polgárnak neveltek bennünket, nem proletárnak, magyar hazafinak neveltek, nem globalizációban és multikultiban utazó liberálisnak, de arra is oktattak, hogy tiszteljük a velünk élő népeket – a románok mellett akkor még számos szász szomszédunk is volt –, ismerjük azok nyelvét és kultúráját.

Nem neveltek vaskalapos konzervatívnak sem: arra ösztönöztek, hogy tiszteljük a hagyományokat, de legyünk nyitottak az újra is. Kereszténynek neveltek, de nem bigottnak, hanem ökumenikusnak, türelmesnek a más vallások iránt, hiszen Erdélyben voltunk, a vallási tolerancia tartományában. Egészen pontosan euró­painak neveltek, a klasszikus értelemben vett európai embernek, aki nemzeti érzelmű, de nemcsak a saját kultúráját és nyelvét ismeri, hanem másokét is: szomszédai és az egész kontinens kultúráját. Mindezt a legsötétebb kommunizmus idején.

Három évtized telt el, történelmi léptékben egy fertályóra sem, és nagyon megváltozott a világ körülöttünk. A vasfüggöny lehullt, mi több, a határok is légiessé váltak; úgy jutunk el a kontinens túlsó feléig, hogy közben meg sem állít, nem is igazoltat senki. Egyesültünk úgymond Európával, ahová egyébként mindig is tartoztunk, amióta államot alapítottunk a Kárpát-medencében. Az európai alapértékek kifejezést azóta is egyfolytában halljuk – de tényleg, mit is jelentenek ezek manapság?

Kultúrát? Az iparosréteg – már ha beszélhetünk ilyenről – már rég nem az értelmiség kultúráját fogyasztja, nem Tolsztojt bifláz, hanem a valóságshow-kat bámulja. Régebben az isteni Rejtő Jenő számított ponyvának, de most nem Rejtőt olvasnak, hanem a celebek ócskaságait vagy egyéb szennyirodalmat. Gyermekeink képtelenek befogadni a magyar klasszikusokat, arra sincs esély, hogy Arisztotelészt, Tacitust, Dantét, Goethét olvassanak majd: nem érdekli őket, semmi közük nincs már kétezer év európai kultúrájához. Bloggereket, vloggereket, influen­szereket követnek a közösségi médiaplatformokon. A klasszikus bölcsészet – ami a kultúra és az oktatás fő mozgatórugója – kihalófélben van, helyette az elvont, elitista tudományosság gyűrűzött be, ami megfosztotta a humán tudományokat a közérthetőségtől és egy szélesebb közönségtől.

Hogy mi lesz a jövő, már láthatjuk a nyugati egyetemeken, ahol agresszív mozgalmak rombolják le a nyugati kultúra alapjait. A szélsőliberális egyetemek multikulti közegében az általam e cikkben emlegetett nagyságokat már „halott fehér csávóknak” (Dead White Dudes) titulálják, és ki akarják ebrudalni az egyetemi tantervekből, hiszen nincs köztük színes bőrű, sem nő, és ez mélységesen megalázó a színes bőrű diákoknak s a feminista diáklányoknak. Helyükre gyarmati írók és feminista ideológusok művei kerülnek. És ezek a mostani fiatalok fogják oktatni az eljövendő nemzedékeket.

A nemzeti kisebbségi jogok ügye nem téma az európai politikában, a magyar kisebbség – legsúlyosabb a helyzet Kárpátalján – nem számíthat európai szolidaritásra, védelemre. De ha bárhol megsértik az egyéni genderérzékenységet, a fél európai sajtó felhördül. Az Iszlám Állam kebeléről visszatérő bűnözőket vagy bűnrészeseket aktivisták ezrei mosdatják, a kereszténységéhez és nemzeti identitásához ragaszkodó polgárt pedig megfélemlítik. Régebben a demokrácia gondolat- és véleményszabadságot, toleranciát jelentett. Most – amennyiben nem olvadsz bele a liberális trendekbe – demokráciadeficittel és a jogállamiság megsértésével vádolnak. Ha ragaszkodsz ahhoz, amit őseid építettek, alkottak és örökül hagytak rád: kultúrádhoz, nyelvedhez, vallásodhoz, hazádhoz és méltóságodhoz, akkor nem tiszteled az európai alapértékeket.

Nincs már messze az az idő – még egy-két fertályóra a történelemben –, amikor gulágokba fogják tuszkolni azokat, akik a keresztény és a nemzeti értékekhez ragaszkodnak. Persze, ha csak az iszlám nem lesz gyorsabb náluk. Lehet, hogy történelmi kárpótlásul a kommunizmus nyomoráért, Kelet-Közép-Euró­pa marad meg a normalitás szigeteként. Ha nem játsszuk el ezt az esélyt.