Fogalmak világháborúja

A nemrég Aachenben megkötött német–francia szerződés alig titkoltan célul tűzte ki a két központi hatalom által irányított birodalmi Európa létrehozását.

Ismét együtt a két barát, Merkel és Macron Fotó: MTI

Egy jeles fiatal politológus kolléga, Pócza István beszélt arról nemrég egy tévés interjúban, hogy a neoliberális fősodor igyekszik elvenni fontos, meghatározó politikai fogalmak eredeti értelmét, s olyan új tartalommal töltik fel azokat, melyek az általuk sugallt világképet állítják a középpontba. Felhívta a figyelmet arra is, hogy ez ellen a tendencia ellen minden erővel fel kell lépni. Nos, ez nagyon fontos észrevétel, amivel feltétlenül foglalkozni kell.

Érdemes kiindulnunk a nemrég Aachenben megkötött német–francia szerződésből, amely alig titkoltan célul tűzte ki a két központi hatalom által irányított birodalmi Európa létrehozását. Mivel is indokolta Angela Merkel az együttműködési és integrációs szerződés szükségességét? Azzal, hogy a két országnak közösen kell fellépnie a „növekvő” nacionalizmussal és populizmussal szemben. És itt meg is állhatunk, a növekvő (helyette akár az „egyre fokozódik” fordulatot is használhatta volna Merkel, Virág elvtárs szellemében) nacionalizmusnál és populizmusnál mint politikai kulcsfogalmaknál.

Kezdjük a nacionalizmussal. Merkel pejoratív éllel beszél a fogalomról, s az ő, illetve Emmanuel Macron korábbi nyilatkozataiból világosan kiderül, hogy amikor a veszélyes és romboló nacionalizmusról beszélnek, akkor döntően a közép- és részben a kelet-európai uniós tagállamok szuverenista irányvonalára gondolnak, különösen előszeretettel ránk, magyarokra és a lengyelekre. (Illetve a kritika burkolt tárgya Donald Trump Amerika az első! politikája is.) Nyilvánvaló, hogy számukra a magyar és a lengyel kormány, illetve a visegrádiak politikája azért „nacionalista”, mert szembemegy a francia–német-tengely által elképzelt, nemzetek feletti Európai Egyesült Államok gondolatával. Illetve szembemegy Európa multikulturálissá és vegyes vallásúvá tételével is, amennyiben ragaszkodik a hagyományos, keresztény alapokon álló európai, egyben nemzeti kultúrájához.

Ördögi logika: a két ország, amely a történelemben a mai napig erős nemzetállamként működött és működik, a XXI. században áttér a nemzeteket meghaladó, globalista világképre, majd ezek után azokat az országokat, amelyek viszont nem kívánják őket követni ezen az úton, s ellenállnak törekvéseiknek, elnevezik nacionalistáknak, akik ellen fel kell lépni és küzdeni kell. A pesti flaszter azt mondja erre: ügyes.

Tény, hogy ha nyugati politikusok, mint Macron vagy Merkel nacionalizmusról beszélnek, akkor azon a nemzeti öntudat és szuverenitásvágy túlzásba vitt állami, kormányzati politikáját értik, beleértve ebbe az elzárkózást, a szerintük „mindenki számára hasznos és jó” migránsok lenézését, vagyis a rasszizmust és a kirekesztést is. És természetesen beleértik ebbe az új norma, a szuperföderális unió gondolatával szembeni ellenállást is, ami szerintük természetesen szintén nacionalizmus. Holott nyilvánvaló, hogy a célkeresztbe került országok, így Magyarország nem tesz mást, mint védi azt a nemzeti szuverenitását, amelyet soha nem akart feladni, akkor sem, amikor belépett az unióba, s akkor nem is mondta nekünk senki, hogy erről a szuverenitásról egyszer le kell majd mondanunk.

Mindezzel szemben a nemzeti önállóság védelme soha nem nacionalizmus, hanem patriotizmus, vagyis hazafiság, amely erős nemzeti identitásra épül.

A másik fogalom a populizmus. Merkel és Macron szerint ez ellen is fel kell lépni mint Európa ellensége ellen. De mit értenek ők populizmus alatt, amely egyébként egy minden ­ízében semmitmondó gumifogalom? A populizmus a liberálisok szemé­ben elsősorban elitellenesség, amely szemben áll a politikai vezetőréteggel, a globális szereplőkkel, a gigacégekkel és -bankokkal, és hamis, olcsó ígéretekkel a nép oldalára áll. S ha elit­ellenes, akkor persze hozzá nem értő, tudatlan és retrográd; a populista kormányzatok és pártok – jobb esetben – látszatdemokráciák, hiszen becsapják a népet, rosszabb esetben autoriterek és féldiktatúrák.

Tény, hogy a XXI. századi globalista-neoliberális hálózat, akárcsak a nacionalizmus esetében, elvetette az árnyalt megközelítést, s ma már a populizmus kifejezetten negatív és elítélendő tartalmat hordoz számukra. Merkel és Macron, amikor a populizmusról beszélnek, azokra a közép- és kelet-európai országokra gondolnak, amelyek a kiválasztott, mindenki felett álló globális elittel, az igazi, felkent szakértőkkel állnak szemben, s kormányaik a népérdekre hivatkozva valójában elnyomják a saját népüket, amelyeket – lásd a „hős” Judith Sargentini érvelését – „meg kell menteni a saját kormányuktól”.

Populista helyett nevezzük magunkat demokratáknak, annál is inkább, mert a liberális oldal a populistázással azt üzeni, hogy mi, közép-európaiak, magyarok antidemokraták, autokraták vagyunk. És még valami: ha a szuverenista vezetők unió­val és a migrációval kapcsolatos, a valós és életbevágóan fontos kérdések megoldására orientált politikáját nézzük, akkor a populista helyett egy másik szó jellemző erre: realista politika. Ezek a kormányok tehát nem pusztán demokraták, hanem rea­listák is.

Ez utóbbi jelző használata is megfontolandó a populistával szemben: a realista.

A szerző politológus