Fogalmak világháborúja

A nemrég Aachenben megkötött német–francia szerződés alig titkoltan célul tűzte ki a két központi hatalom által irányított birodalmi Európa létrehozását.

Ismét együtt a két barát, Merkel és Macron Fotó: MTI

Tény, hogy ha nyugati politikusok, mint Macron vagy Merkel nacionalizmusról beszélnek, akkor azon a nemzeti öntudat és szuverenitásvágy túlzásba vitt állami, kormányzati politikáját értik, beleértve ebbe az elzárkózást, a szerintük „mindenki számára hasznos és jó” migránsok lenézését, vagyis a rasszizmust és a kirekesztést is. És természetesen beleértik ebbe az új norma, a szuperföderális unió gondolatával szembeni ellenállást is, ami szerintük természetesen szintén nacionalizmus. Holott nyilvánvaló, hogy a célkeresztbe került országok, így Magyarország nem tesz mást, mint védi azt a nemzeti szuverenitását, amelyet soha nem akart feladni, akkor sem, amikor belépett az unióba, s akkor nem is mondta nekünk senki, hogy erről a szuverenitásról egyszer le kell majd mondanunk.

Mindezzel szemben a nemzeti önállóság védelme soha nem nacionalizmus, hanem patriotizmus, vagyis hazafiság, amely erős nemzeti identitásra épül.

A másik fogalom a populizmus. Merkel és Macron szerint ez ellen is fel kell lépni mint Európa ellensége ellen. De mit értenek ők populizmus alatt, amely egyébként egy minden ­ízében semmitmondó gumifogalom? A populizmus a liberálisok szemé­ben elsősorban elitellenesség, amely szemben áll a politikai vezetőréteggel, a globális szereplőkkel, a gigacégekkel és -bankokkal, és hamis, olcsó ígéretekkel a nép oldalára áll. S ha elit­ellenes, akkor persze hozzá nem értő, tudatlan és retrográd; a populista kormányzatok és pártok – jobb esetben – látszatdemokráciák, hiszen becsapják a népet, rosszabb esetben autoriterek és féldiktatúrák.

Tény, hogy a XXI. századi globalista-neoliberális hálózat, akárcsak a nacionalizmus esetében, elvetette az árnyalt megközelítést, s ma már a populizmus kifejezetten negatív és elítélendő tartalmat hordoz számukra. Merkel és Macron, amikor a populizmusról beszélnek, azokra a közép- és kelet-európai országokra gondolnak, amelyek a kiválasztott, mindenki felett álló globális elittel, az igazi, felkent szakértőkkel állnak szemben, s kormányaik a népérdekre hivatkozva valójában elnyomják a saját népüket, amelyeket – lásd a „hős” Judith Sargentini érvelését – „meg kell menteni a saját kormányuktól”.

Populista helyett nevezzük magunkat demokratáknak, annál is inkább, mert a liberális oldal a populistázással azt üzeni, hogy mi, közép-európaiak, magyarok antidemokraták, autokraták vagyunk. És még valami: ha a szuverenista vezetők unió­val és a migrációval kapcsolatos, a valós és életbevágóan fontos kérdések megoldására orientált politikáját nézzük, akkor a populista helyett egy másik szó jellemző erre: realista politika. Ezek a kormányok tehát nem pusztán demokraták, hanem rea­listák is.

Ez utóbbi jelző használata is megfontolandó a populistával szemben: a realista.

A szerző politológus