A „nagy teoretikus” már 1950-ben meghalt, így szerencséjére nem láthatta, mivé fajult az álmuk. Pedig szívesen elhívnám e mostani nyaralásunkra, vagy akár a harmadik évezredbe, amelyet egyre kevésbé jellemez bármiféle szégyenérzet és ebből vagy puszta belátásból fakadó önkorlátozás. Mivel azonban ő már nem jöhet, arra biztatnék minden, vörösből zöldre váltott, de túlélési javaslatait lila ködben megfogalmazó természetvédőt, hogy valóban igyekezzen megismerni a természetet; de az emberit is.
A hét és fél milliárdos népességű, európai nívón jelenleg mintegy kétmilliárd embert eltartani képes Földet egyszer olyan erdőhöz hasonlítottam, amely kétezer antilopot táplálhatna, de hétezer-ötszáz lakja. Arra jutottam, hogy ilyen helyzetben vagy mindegyik egyed kipusztulna, vagy a legéletrevalóbb kétezer maradna fenn. Az emberiség esélyei elméletben azért jobbak, mert mi tudjuk, hogy lesz holnap, sőt talán holnapután is.
De ez a tudás inkább szélsőséges helyzetekben – háborúk, katasztrófák, akut ínségek – hat drasztikusan a napi létre, például hadikommunizmus, jegyrendszer, fejadag formájában. A kényszer megszűntével az önkorlátozás kényszere is megszűnik, és ha szükséges is volt, nem szeretjük, aki azt ránk erőltette. Ezért és így veszíthette el a háború emblematikus vezéralakja a vért, verítéket és könnyeket, de ezekkel együtt győzelmet ígérő Winston Churchill már 1945 nyarán a brit választásokat a hozzá képest árnyéknak is satnya Clement Attlee-vel szemben.
Azóta e tekintetben nem sokat változtunk, és amit mégis, azt nem a javunkra. Világkormány és uralkodó világszellem híján pedig csak nemzetek együttműködésére építhetünk, miközben számos példa igazolja: politikai demokráciában minden komolyabb gazdasági megszorítás, korlátozás a hatalmon lévő kurzus népszerűségvesztését és valószínű leváltását eredményezi.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!