A globalistáknak nincs semmiféle felhatalmazásuk

Az elmúlt negyedszázadban felborult az euroatlanti világot jellemző egyensúly a meghatározó szférák: az állam, a piac és a társadalom között.

A szervezet legutóbb tavaly ősszel adott ki hasonló nemzetközi tanulmányt Fotó: Reuters

Az elmúlt negyedszázadban felborult az euroatlanti világot jellemző egyensúly a meghatározó szférák: az állam, a piac és a társadalom között. Ennek legfőbb oka, hogy a neoliberalizmus uralkodóvá vált eszméjének segítségével a piac – a globálissá vált piac! – veszi át a meghatározó szerepet egyre több helyen és szférában az államtól, mintegy annak helyébe lép; ezáltal a közjó és a társadalmi szféra közösségi érdekei nagymértékben háttérbe szorulnak.

Az internacionalista, kozmopolita nemzetközi pénzügyi körök rá tudják kényszeríteni akaratukat a nemzeti államokra, s mivel a demokráciák működése éppen a nemzetek, nemzetállamok szintjén jelentős, a demokrácia is alárendelődik a piac irányításának.

Márpedig a jó államhoz és a jó kormányzáshoz nemzetállami szuverenitás, szabad választások, önálló gazdaságpolitika és természetesen demokratikus jogállam kell, ám mindezeket veszélyezteti a globális piac.

A globális piac tehát uralkodó pozícióba került, s jól láthatóan célul tűzte ki a társadalom és az állam bekebelezését is. Kezdve az elsővel: a társadalom feletti uralom megszerzésének sajátos módja olyan, civilnek látszó szervezetek megalakítása, amelyek beavatkoznak a közéletbe, a politikába, formálni akarják a közvéleményt és a társadalom értékrendjét, befolyásolni akarják a választások kimenetelét – vagyis a társadalmon keresztül is birtokba kívánják venni az államhatalmat.

Ennek mentén jelennek meg különféle alapítványok, agytrösztök, migránsokat segítő szervezetek, jogsegélyszolgálatok, s ehhez a területhez köthetjük a média és a sajtó látszólag független tevékenységét, amely azonban meghatározott globalista célokat követ.

E területen kiemelkedő szerepet játszik Soros György, aki egy átfogó, polipszerű, globális „civil” szervezeti hálózatnak az irányítója és szellemi atyja; hálózatát többek között annak a célnak az érdekében is mozgósítja, hogy az Európa irányába megindult migránsáradat érkezését, befogadását és letelepedését, ezzel egyfajta kevert identitású és vallású kontinens kialakulását elősegítse a globalizáció szellemében.

Mondani sem kell, hogy e civilnek látszó szervezeteknek semmi közük sincs a nemzetállami keretek között szervesen működő, közösségi értékeket és hagyományokat védő, valóságos szerveződésekhez. Ezeknek az álcivil, jól megfizetett és irányított képződményeknek az a feladatuk, hogy a globális elitokrácia céljait érvényesítsék a társadalom szférájában is, vagyis elősegítsék, hogy a globális piac irányítása alá kerüljön a társadalom is.

Colin Crouch közismert angol szociológus A neoliberalizmus furcsa túlélése című művében meglehetősen pesszimista képet fest e törekvés következményeiről; szerinte a neoliberális projekt már-már elérte azt, hogy a társadalom szinte minden intézménye – kórházak, egyetemek, jóléti szervezetek, hivatalok stb. – a piac törvényei szerint, tehát profit- és nem közösségorientáltan működjenek.

A jelenlegi angol, illetve angolszász viszonyokat figyelembe véve még meg is értem a borúlátását, azonban itt hozzá kell tennem, hogy nagy különbség mutatkozik e tekintetben Nyugat-Európa és Közép-, valamint Kelet-Európa között. Jómagam úgy látom, hogy amíg Nyugat-Európa, főleg az angolszász világ sok tekintetben valóban megadta magát a globális piac uralmának, addig a közép- és kelet-európai demokráciák számára a kommunizmus után kivívott nemzeti, állami és társadalmi szuverenitás és szabadság olyan érték, amelyet nem szívesen adnának fel olyan új eszmék kedvéért, amelyeknek az ellenkezőjéhez vonzódnak, tehát olyan értékekhez, amelyekért a Nyugat is lelkesedett egészen a hetvenes évekig, s amelyekről önként és dalolva mondott le. Sajátos szerepcsere – de ez talán ezúttal valami jóval is kecsegtethet a hidegháború negatív logikái után.

A társadalom mellett az állam az a szféra, amelyet uralma alá kíván hajtani a globális elitokrácia. Ehhez egyfelől a már meglévő, nagy nemzetközi szervezeteket próbálja felhasználni úgy, hogy belülről birtokba veszi a saját embereivel, és a saját céljainak megfelelően átalakítja azokat. Ez vonatkozik többek között az ENSZ-re és annak mindenféle szakosított intézményére, de olyan szervezetekre is, mint az Európa Tanács, az EBESZ, különféle nemzetközi emberi jogi intézmények, illetve nemzetközi bíróságok.

Másfelől új, nemzetek feletti intézmények létrehozását is célul tűzik ki. Ennek a folyamatnak a részei lennének azok a választott bíróságok is, melyek a Kanada–EU és USA–EU kereskedelmi megállapodások következtében alakulnának meg, és nagy valószínűséggel a globális piaci szereplők markában lennének.

Ám mindenekelőtt és mindenekfelett a gazdaságilag, politikailag és társadalmilag is legyengült (és a migrációtól is sújtott) Európa, illetve az Európai Unió az a terep, ahol a piaci elitokrácia kiváló lehetőségeket lát uralma kiterjesztésére a nemzetállamok felett.

Ennek a koncepciónak az a célja, hogy a tagállamok immáron nemcsak gazdasági, hanem politikai szuverenitásukat is átadják a központosított, európai szinten globalizált hatalomnak.

A kép tehát összeáll, azonban egy lényeges problémával néznek szembe a globális uralom hívei: számtalan intézmény jött létre vagy alakult át ilyen irányba, ám még egyetlen olyan globális szervezetet sem sikerült létrehozni, amely választások, méghozzá az állampolgárok választása alapján jött volna létre, illetve amelyekkel az állampolgárok, az emberek azonosulni tudtak volna. Van WTO, IMF, Világbank, vannak különböző világszervezetek az élet minden területén.

Csak éppen nincsenek világpártok, nincs világparlament, nincs világkormányzás, vagyis a világpolitikában nincsenek demokratikus nemzetközi testületek – szerencsére.

A demokratikus nemzetállamot ugyanis lehetetlen helyettesíteni nem demokratikusan, manipulatív eszközökkel létrehozott globális intézményekkel.

De a globális elit elszánt a célkitűzéseiben.

A globalisták nagy öregje, Henry Kissinger mondta elégedetlenül még évekkel ezelőtt: „Szakadék van a világ gazdasági és politikai rendje között.” Evvel világosan utalt arra, hogy a politikában is létre kell hozni a globális hatókörű intézményeket. A Bilderberg-csoport szinte állandó résztvevője – ez évben is a meghívottak között volt – nem beszél a levegőbe. Amit mond, az viszont „luftos”. Nem szabad, hogy megvalósuljon.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója