Veszélyhelyzetes viszonyok

Tényleg kezd beleőrülni ebbe az egészbe az ellenzék. Mármint abba, hogy csak nem akar egy olyan válság rátalálni a jelenlegi kormányzatra, amit az ne tudna kezelni.

Budapest, 2019. június 17. Tordai Bence, a Párbeszéd képviselője napirend előtt felszólal az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. június 17-én. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Tényleg kezd beleőrülni ebbe az egészbe az ellenzék. Mármint abba, hogy csak nem akar egy olyan válság rátalálni a jelenlegi kormányzatra, amit az ne tudna kezelni. Mert legyünk akkor kérlelhetetlenül őszinték: a balliberális pártok – inkluzíve a bőrjakósodott Jobbik – valódi problémája a jelenlegi koronavírus-járvánnyal kapcsolatban az, hogy a Fidesznek kétharmada van.

Nem több, nem kevesebb. Én készséggel próbálom elhinni, hogy ha tehetnék, tennének ők a járvány okozta káros hatások és mellékhatások ellen, de egész egyszerűen a „cső végén” csak az jön ki hetek óta, mintha valóban a vírusnak szurkolnának. És bár ezt természetesen kikérik maguknak, mindenki – ők is – jól értik e sugalmazás mögött kikandikáló tartalmat: „bármi, csak ne a Fidesz!”

Ha gazdasági válság és szektorális különadók, akkor inkább a multik; ha magas energiaárak és rezsicsökkentés, akkor inkább az energetikai cégek; ha migrációs krízis és határkerítés, akkor inkább a bevándorlók; és ha jogállamisági eljárás és kilátásba helyezett ­uniós retor­ziók, akkor inkább Brüsszel. Az egyes, egymástól formálisan elkülönülő reakciók egy mindenkor érvényes képletté sűrűsödtek össze: a kiszámítható becstelenség vált az ellenzék csoportnormájává.

Mindez különösebben talán nem is lenne oly szívbemarkolóan fájó, ha nem okoznának mindezzel önmaguk hiperventilálásán túlmutató, valóban az egész országot érintő károkat. Hétfőn például nem járultak hozzá a koronavírus elleni védekezésről szóló törvényjavaslat házszabálytól eltéréssel történő tárgyalásához. Bizonyára úgy gondolták, hogy ezzel majd „jól megmutatják az Orbánnak”, a gyakorlatban azonban annyit sikerült elérniük, hogy egy veszélyhelyzetben magyarok mil­lióit segítő vagy védő intézkedések kerültek veszélybe vagy legalábbis vált azok jogi sorsa bizonytalanná.

Hogy miért is döntött így a szó szoros és átvitt értelmében is felelőtlen ellenzéki Frankenstein-koalíció, arra rögvest visszatérünk, először érdemes megnézni, mire is mondtak pontosan nemet.

Az említett törvényjavaslat ugye szorosan összefügg a március 11-én kihirdetett veszélyhelyzettel és az azóta meghozott rendkívüli intézkedésekkel, három szempontból is. A javaslat egyrészt – a járványhelyzet kezelésével összefüggésben – bővíti a kormány mozgásterét, hogy a katasztrófavédelmi törvényben foglaltakon túlmenően egyéb törvények rendelkezéseitől is eltérhessen ideiglenesen. Másrészt a javaslat elfogadásával az Országgyűlés megerősítené az eddig meghozott rendkívüli intézkedéseket, harmadrészt pedig fel is hatalmazná a kormányt, hogy a meghozott intézkedések hatályát a veszélyhelyzet elmúltáig meghosszabbítsa.

Na, a jogi(nak álcázott) problémázás ez utóbbi kapcsán kezdődött el. Az írásjelekkel ellátott graffitizést újságírásként tálaló „független sajtó”, balos „tudós értelmiségiek”, valamint az ellenzéki pártok azt állították (és gondolom, a mai napig állítják), hogy e nyílt végű felhatalmazással az így beláthatatlan időkig is elhúzható veszélyhelyzetet mint különleges jogrendet akarja bebetonoztatni az Országgyűléssel a kormány. (És, ahogy az elmúlt tíz évben mindig, már aznap nekiálljon lebontani a jogállamot.)

A gond ezzel az elnagyolt ecsetvonásokkal felvázolt érveléssel az, hogy a felhatalmazás, bár valóban időkorlát nélküli, de bármikor visszavonható az Országgyűlés által, valamint hogy a veszélyhelyzet „bebetonozásához” a kormánynak nincs szüksége az Országgyűlésre. Míg ugyanis természetesen egy különleges jogrend kihirdetésének feltételei – azok fennállnak-e vagy sem – mindig jogon kívüli, pontosabban „jog előtti” kérdések (valóban meg akar-e fegyveresen támadni egy idegen hatalom, valóban fegyveres puccs van-e készülőben, valóban járványveszély van-e), valamilyen szervet muszáj kijelölni, hogy e helyzet beálltát és megszűntét megállapítsa.

A korábbi alkotmány és a hatályos alaptörvény szerint is ez a szerv veszélyhelyzet esetén a kormány. Nehezen elképzelhető persze olyasmi, hogy a parlament kinyilvánítja a kihirdetés feltételeinek „fenn nem állását”, a kormány viszont nem szünteti meg a veszélyhelyzetet, azonban utóbbi formáljogi lépésre kizárólag a kormány jogosult. Egyébiránt pedig némileg azért groteszk, hogy az az ellenzék kiált most parlamenti kontrollért, amely eddig a fideszes kétharmadot démonizálta és vásári bohózattá igyekezett silányítani a törvényhozás vitáit.

A kérlelhetetlen dacreakciójuk gyakorlatiasabb hatásokkal bíró fele a rendkívüli intézkedéseket tartalmazó rendeleteknél érezteti azonban igazán delejesen negatív hatását. Jogi értelemben ugyanis a kormány egyszer egy döntéssel kihirdeti a veszélyhelyzetet, majd erre alapozva egyéb döntéseivel a járványhelyzet kezeléséhez szükséges intézkedéseket vezet be, törvényektől tér el, alapjogokat korlátoz. (Így került sor például az operatív törzs felállítására, a beutazási tilalomra, a gócpontországokból érkezők kötelező egészségügyi vizsgálatára és a fertőzésgyanúsak kötelező karanténjára, az egyetemek és köznevelési intézmények távoktatásra történő átállására, a nyitvatartások és rendezvények korlátozására vagy a széles körű gazdaságvédelmi intézkedésekre.)

És míg a veszélyhelyzet maga az Országgyűlés döntésétől függetlenül fennáll, az az alapján hozott rendkívüli intézkedések csak 15 napig maradnak hatályban – hacsak az Országgyűlés hozzá nem járul a meghosszabbításukhoz. És mivel az ellenzék miatt – tudniillik nélkülük nem volt meg a házszabálytól eltéréshez szükséges négyötöd – e hozzájárulást az említett törvényjavaslat formájában nem adhatta meg a parlament már kedden, a zárószavazással várni kell jövő hétfőig vagy keddig. Addig azonban három kormányrendelet is kitölti 15 napos életidejét és hatályát veszti. Így kérdésessé válik, hogy miként fog működni például az operatív törzs, hogyan tartható fenn a beutazási tilalom vagy hogyan utasíthatóak ki a karantén szabályait megszegő külföldiek.

Mindez persze nem nagyon izgatta a szerepzavarban toporzékoló ellenzéki pártok kuruzslóit. Rosszindulatú szűklátókörűségükből fakadóan inkább merényletet követtek el a hatékony és gyors válságkezelés ellen. Jól nyomon követhető annak a dallamtapadásnak a dinamikája is, amit a balliberális média, „mértékadó személyiségek” és „jogvédő civilek” idéztek elő a pártpolitikusok füleiben. („Nem a felhatalmazási törvényre!”, „Aki ezt megszavazza, az nem ellenzék, és arra nem szavazunk!”, „Nem a korlátlan hatalom az orvosság!”, blablabla…)

Nem pusztán a morális gátlástalanság, de amiatt sem lenne értelme a Jobbik, az MSZP vagy a DK kezébe adni az ország vezetését, mert ezen erőket nem saját vezetőik vagy tagságuk irányítja, hanem kotnyeleskedő sajtójuk és eltartott kisujjal fészkelődő értelmiségük.

Ez megmutatkozik az eredményen is: miközben annyit sikerült most elérni a kivagyisági versennyel, hogy az eljárás lassul és kérdésessé válnak a meghozott intézkedések egyes pontjai, a törvényjavaslatot magát minden felhatalmazó, megerősítő és meghosszabbító elemével együtt jövő hét elején úgyis elfogadja a parlament, hiszen a szükséges kétharmad megvan hozzá.

Tényleg, a diktatúrázás meg a „rendeleti kormányozás” közepette feltette magában valaki a kérdést ellenzéki oldalon, hogy miért akarná bárki is kiiktatni saját parlamenti többségét a hatalomgyakorlásból?

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója