Mondták ugyebár – számos alkalommal leírtuk, ha nem is hittük –, hogy villámháború lesz az orosz–ukrán konfliktus. Nem lett villámháború, s még mindig tart. Méghozzá tágabb hazánk, azaz Európa, pontosabban az unió mértéktelen támogatásával. Ez ám a demokrácia! Mondták, ó, de sokszor, hogy körvonalazódni látszik a béke. S nemcsak az ukrán földön, hanem Közel-Keleten is. Én ezt nem látom, nyilván, vannak, akik látják, de a lényeget titkolják. Előlem bizony elbújt és bizony igencsak rejtőzködik az a fene nagy békevágy, amit egyesek csak kijelentenek, de valójában nem is akarnak békét. Magyarán szólva hazudnak az embereknek. Avagy nem állnak eléjük, hogy bátran elmondják, mi a céljuk. 

Más furcsaságok is megestek már, például a minap, s nem először, megzavarva azt a fene nagy békevágyat. Újabb merényletet, azaz gyilkossági kísérletet követtek el, ismét Trump ellen. A televízióban mindenki láthatta. S akkor most ne is szóljunk az Orbán Viktor elleni merénylet „belengetéséről”, amely szintén nem régen történt. A káoszgyártók tehát nem adják fel, nem bizony! S lassan nekünk már csak egyetlen cáfolhatatlan kijelentésünk lehet, mégpedig, hogy bizony, itt ficánkolunk a gonosz markában, s a káosznak már rég nem a küszöbén, hanem a belsejében. 

Ott lapul valahol a mélyállam bunkerjeiben, miközben a luxus „bunkerlakóknak” csak töredékét sejtjük, hogy kit, kiket is tisztelhetünk bennük. Gondolom, a kiválasztottakat.

Nem pusztán káoszban, de kátyúban is van a világ. Lefelé húz a sár. Megmutatkozik ez minden felületen és területen, erkölcsben, közéletben. Mindig azt tanultuk, az ember boldogságra vágyik. Ez nyilván így is van. Az is igaz, hogy tán nincs is olyan ember, aki legalább percekre meg nem tapasztalta volna, hogy mi is az a boldogság. Ugyanakkor azért annyi tapasztalatot bizonyos életkor eléréséig talán megszerez az ember, hogy rájöjjön, a boldogság egymagában nem érthető, és tán nem is élhető meg. Ilyenkor az ember elgondolkodik. Olyasmiket olvas ugyanis a boldogságról, pontosabban arról, hogy miben látják az emberek a boldogság feltételeit, mint például én, amikor jó néhány évvel ezelőtt, valamikor, még bőven a múlt században, egy lélektanról szóló könyvecskémben arról olvastam, hogy nehéz meghatározni azt, hogy vajon lehet-e boldog az ember. Törtem a fejemet, hogy legalább magamnak válaszoljak, de csak közhelyek jutottak eszembe. 

Ám egyetlen ember sincs – állítólag –, akinek ne borulna árnyék a boldogságára. Kivált, mert több gondolkodó ember, filozófus stb. állította már, hogy a boldog élet mértéke Istennél van, és nem az embernél. A világ lehet rossz is, de ez a rossz nem a lényegében van, hanem úgymond idegen járulék, az ember engedetlenségének, pártütésének fájdalmas következménye. 

Immár a hit és a vallás területére tévedtünk, amely azt is tanítja, hogy a világot bizony meg lehet rontani. Immár a politika, a közélet terepére tévedtünk. Így jár az ember, ha a világ aktuális sorsán kezd elmélkedni, no meg arról írni. Nem is volna rossz, ha megkérdeznénk sok-sok embert, hogy neki vajon mit jelent a boldogság, éppen ez idő tájt, amikor a jelenben élünk, s a káosz küszöbén. Vajon mit válaszolnának? Jó, jó, én csak a káosz uralta világban próbáltam elmélkedésre buzdítani a kedves olvasót, úgysem fogom megtudni, mi a véleménye a fentebb írottakról. Mindenesetre, mint oly sokszor, megint elkezdtem bújni a tekintélyes költeménygyűjteményemet, próbáltam némi vigasztaló mesével előállni, persze a magam módján. Íme, ezt találtam:

Endrődi Sándor: Az élet láz

Az élet: láz, a munka: égés, / A nap küzdelme hajsza csak. / Dulakodunk a betevőért, / Kergetnek dicsvágy és harag. / Öklözzük egymást jobbra, balra, / Ha kell, ölünk lépten-nyomon. / Elfordulunk az égiektől, / Kapkodunk hitványságokon. / S ez így tart, így megy mindhalálig, / Míg végre benned, óh Uram, / Hívságtól menten, lárma nélkül, / Elszunnyadunk mindannyian.

Mindig irigyeltem a költőket. S ma már tudom is, hogy ők nekünk tán a legnagyobb égi ajándékot jelenthetik. Még a káosz küszöbén is. 

A szerző újságíró