Kis „színes”. A sajtó számára havonta tartott miniszterelnöki tájékoztatókra azért minket is meghívtak. Cirkusz volt ez a javából: mindösszesen egyetlenegy kérdést lehetett föltenni a pufajkásnak, másodikra már nem volt lehetőség. Egy alkalommal azt kérdeztem, nem érezte-e kényelmetlenül magát, amikor a 301-es parcellánál megkoszorúzta az ötvenhatos mártírok emlékművét. Mire Horn Gyula nemes egyszerűséggel azt válaszolta, ő ott sem volt a temetőben. Miről beszélek? Az ő „igazmondásának” is rövid volt a szavatossága…
Úgy vagyok ezzel az ellenzékiséggel, mint az a sokszor citált kárpátaljai öregember, akit csavargónak nevez az elöljáróság, holott szegény ki sem lépett életében a szülőfalujából, „csupán” az országhatár változott meg körülötte. – Vén csavargó – mordul rá a hatósági ember –, mikor nyugszik le végre? – Csavargó, én? – kérdez vissza szelíden az öreg. – Hát tehetek arról, hogy maguk örökké ide-oda tologatják a határokat?
És ha ez a „csavargó” egy nemzeti érzelmű újságíró, ő sem hagyja szó nélkül a szétzilált, megbolygatott határokat. Ír róluk, kesereg értük, mert a zord idők megacélozzák az embert.
Nem az idős bácsitól, a nemzeti érzelmű hírlapírótól kell számon kérni a történelmet! A história hamis kártyavetői odafönt vannak. Velük kellene pörölni, nem az áldozattal.
Gyökérrel bíró ember ragaszkodik a hazájához. Jöhetnek háborúk, új kormányok, új határok, makacsul érzi, maradnia kell. Az ember az állandóságot keresi. A talppontot, ahonnét betájolhatja magának a világot. Ahová, ha elment is, mindig visszatérhet. (A költő szebben írja: „Itt élned, halnod kell!”) Hogy a vesztes háború után ő lenne a csavargó? Ellenkezőleg! Hazafi a legbátrabbak közül. Makacsul hisz az ő kis falujában, redakciójában, ahonnét el sem kívánkozott sosem. Ha erőszakkal elviszik – tiltakozik, dacol. Belehal.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!