A legaljasabb támadófegyver

Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pillé­reit.

A szövetségbe forrt ellenzék vezérei. A múltban már jól bevált szalámitaktika 2020-ban is működőképesnek tűnik Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Mi hát akkor a nemzetárulás élettere és sajátos megjelenési formája? Tudvalevő: a társadalom közössége bizonyos szempontból egyéni vélemények összessége. Olyan közös akarat, mely az egyes – időnként eltérő – érdekek szintézisét jelenti. Amennyiben kritikus szintet ér el a vélemények közötti különbség, akkor konfliktus keletkezhet, olyan krízis állhat elő, mely túllép a társadalom belső életterén, és nemzetek összecsapásához vagy globális érdekek harcához vezethet. Ha egy nemzetet támadnak, a társadalom nem tehet mást, mint összezár, és védi a hont. Aki viszont az ellenséget segíti válság idején, az nemzetárulóvá válik még akkor is, ha saját maga ezt nem így gondolja. Ilyenkor: „Dobó István 1552-ben Eger várának védelmekor Hegedűs hadnagyot kivégeztette, mert kollaborált a törökkel.”

Háborúban, krízishelyzetben vagy halált hozó vírusok idején eltűnik a másként gondolkodók, kémek, politikai ügynökök fogalma, és marad az áruló mint gyűjtőnév mindazokra, akik saját nemzetük érdekei ellen lépnek föl a válságos időszakban. Példaként vegyük a világban, így az Európában is zajló Covid–19 vírus által gerjesztett, mindenre és mindenkire kiterjedő politikai üzenetet. Azért háborús helyzet a vírus elleni küzdelem, mert az érintett országok gyakorlatilag hadiállapotot vezettek be. A nemzetek vezetőinek többsége stratégiát felállítva harcol, védekezik a koronavírus okozta negatív következmények elkerüléséért. Miközben léteznek olyanok, akiknek fontosabb dolguk akadt, mint a kór elleni küzdelem. A brüsszeli politikai elit egy része – amelynek tagjai hosszú ideig csak a szavak szintjén szálltak szembe a fertőző járvánnyal – immáron tíz éve kemény harcot folytat egy számukra sokkal veszélyesebb vírus, az „orbánizmus” ellen.

Az Orbán-kormány politikája, döntései nem obstrukciói a fősodratú akaratnak, hanem alternatívái azoknak. Ebből következően bizonyíték arra, hogy a globális érdekkör jövőképének van alternatívája, ráadásul az átlagember érdekeit jobban képes érvényre juttatni. Bizonyíték erre, hogy Magyarország kellő pénzügyi tartalékkal rendelkezve képes kríziskezelő gazdasági stratégiát életbe léptetni. Olyan „vírus” ez, amely fertőző, hiszen egyre többen ismerik fel szerte Európában alternatív lehetőségként mindazt, amit az Orbán-kabinet épített fel az elmúlt évtizedben. Nem meglepő, ha a globalizmus hívei pénzt, paripát bevetve akcióznak azért, hogy minél gyorsabban eltűnjön a magyar „vírus” az unióból.

Az „orbánizmus” elleni háborújukat az elmúlt napokban még nyíltabban hirdették meg. Sikerült megszólaltatniuk olyan globalistákat, hogy ítélkezzenek Magyarország fölött, akik látható módon a tények ismerete nélkül minősítenek. Emellett nem riadtak vissza attól, hogy hadrendbe állítsák a politikai harceszközök közül a legaljasabb támadófegyvert, a hazaárulók seregét. Hiszen – mondja a logika – háborúban az ellenséggel kollaborálók ideoló­giai, gazdasági, egyéni érdektől függetlenül árulók. Ugyanakkor ebben az élethelyzetben a magyar kormány nem lehet árulója – gyakran éri ez a vád az Orbán-kabinetet – az Európai Uniónak, hiszen nyílt támadás érte, amit a brüsszeli adminisztráció indított kormányunk ellen.

Mégis szembesülünk azzal az elszomorító helyzettel, hogy vannak olyan magyar politikusok itthon és külföldön, akik – a valóság tökéletes ismeretében – az ellenség szólamait kitörő lelkesedéssel visszhangozzák: „Az Orbán-vezetés elárulja az ­uniós értékeket, szembemegy a közösség akaratával, és ezért az árulók szégyenpadjára kell ültetni a magyar kormányt támogató tudatlanokkal – a magyar társadalom többségével – egyetemben.” Érdekes és furcsa távlatokat sugalló mondatok, hisz az emberiség történetében ritkán fordult elő, hogy a valódi árulók árulózzanak. Ezzel együtt, ha az áruló minősítés semmiként sem fogható a magyar kormányra, az „elhajló” fokozatban van tényszerűség. Kényszer diktálja mindezt, hiszen a brüsszeli stratégiai irány – a globalizmus kritikátlan elfogadása – ellentétes a nemzetállamok akaratával és legfőképpen Európa történelmi hagyományával. Az elmúlt századok bizonyították az egykori ­monarchiák perio­dikus létezését, de egyben elsorvadásuk szükségszerűségét is, figyelmeztetve, hogy a jövőben is a nemzeti létforma lesz mindennek az alapja.

Ráadásul azért sincs könnyű helyzetben a koronavírus megfékezéséért dolgozó Fidesz–KDNP-kormányzat, mert egyre érzékelhetőbb módon belső árulói is gyengítik hatékonyságát. Már évek óta – amit felerősített az októberi önkormányzati választás kudarca – megfigyelhető, hogy a pusztítani akaró külső erőterek és magyarországi segítői „belülről” is intenzív támogatást kapnak. A megelőző korokban a hazájuk ellen fordulók csöndben megbújtak, és onnan lődözték gyilkos nyilaikat. Ahogy Cicero mondta 2000 évvel ezelőtt: „Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól.” Napjainkban viszont úgy tűnik, ebben paradigmaváltás történt, mivel bárki, válságos időszakban is, büntetlenül lázíthat és destruálhat.

Félreértés ne essék, mindenki joga, hogy más ideológiát és véleményt képviseljen, mint a regnáló kormány. Annak sincs akadálya, hogy a választások idején a saját jelöltjét támogassa. De senkinek nincs joga az ellenséggel együttműködni háború idején!

A szerző titkosszolgálati szakértő