Meseország: mit mond a tudomány?

Meseország mindenkié címmel megjelent egy könyv, amelynek kapcsán a miniszterelnök fontosnak tartotta kijelenteni, hogy Magyarország „a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország”, ám a toleranciának és a türelemnek van határa, van egy átléphetetlen vörös vonal. E könyv – s kiadásával a Labrisz Leszbikus Egyesület – átlépte a vörös vonalat, „és én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket”. (2020. október 3., Kossuth rádió.)

A baloldali-liberális-progresszív véleményközeg, mint az várható volt, felháborodott. A jobboldali-konzervatív véleményközeg is, csak éppen azon okból, mint a miniszterelnök. Ám egyetlen baloldali-liberális-progresszív felháborodó sem szólt, és jobboldali-konzervatív sem, hogy a tudomány mai állása szerint mi a homoszexualitás oka, mi írja felül a genetikai szinten kódolt, biológiai reprodukciót eredményező szexuális késztetést. Pedig a válasz, ha nem is régóta, nagyjából-egészéből tudható, még ha számos részletkérdés tisztázásra, pontosításra szorul is. Az pedig, hogy a fenti kérdésre mi a tudományosan megalapozott válasz, mégiscsak perdöntő abban a kérdésben, hogy kiknek a felháborodása jogos és kiknek álságos.

A Science a világ vezető tudományos ismeretterjesztő lapja, amelybe szerzőként vagy hivatkozottként bekerülni szakmai világhírnevet jelent. E lap 2019. augusztus 30-i száma Brendan P. Zietsch és húsz szerzőtársa – köztük egy kutatócsoport – a homoszexualitás genetikai hátterét feltáró kutatásának eredményét tette közzé. A tanulmány (hozzáférhető az interneten) csupán nyolc oldal, ám 85 oldalas mellékletben írják le az általuk használt definíciókat és kifejlesztett módszertant, s közreadnak hét ábrát és huszonkét táblázatot.

E kutatás különös jelentőségét az elemszám adja, amely két nagyságrenddel halad meg minden eddigit: közel félmillió (pontosan 477 522) 40 és 69 év közötti személy teljes génállományát vizsgálták át. Közülük a férfiak 4,1, a nők 2,8 százalékának volt azonos neművel szexuális kapcsolata. (Az arány egyenletesen növekvő – az 1960-as évek végén született férfiak esetén közel van a hét százalékhoz –, ám a nemek közötti különbség stabil.) Emellett saját módszertanukkal újravizsgáltak három régebbi (2308, 4755 és 8093 elemszámú) kutatást, azt elemezve, hogy eredményeik mennyiben lesznek azonosak a régebbi eredményekkel. (Nem találtak lényeges eltérést.) E helyütt természetesen csak a legfontosabb eredmények ismertetésére van mód.

A legfontosabb, hogy nem találtak „homoszexuális gént”, pedig az ikerkutatások alapján valószínűsítették a létezését. Ellenben találtak öt homoszexualitásra hajlamosító gént, amelyből kettő „közös”, kettő csak férfiakban, egy csak a nőkben „működött”. A 2+2 férfi és a 2+1 női gén azonban együttesen is csak a homoszexualitás 8-25 százalékát volt képes magyarázni. Genetikai hasonlóság esetén – ez az elemszám kevesebb mint negyede esetén volt kimondható – 32,4 százalékot. Vagyis a környezeti hatásnál csak elvétve bírnak nagyobb fontossággal a genetikai okok. Fontos hangsúlyozni, hogy gének vizsgálatával nem lehet megmondani, hogy ki vagy ki lesz homoszexuális, a kapcsolat nem ok-okozati, hanem valószínűségek vannak, s a genetikai okok ebben is csak elvétve erősebbek a környezeti hatásoknál.

A homoszexualitás nem pontos fogalom. A tanulmány a szexuális aktivitás hét fokozatát különbözteti meg. A két végponton azok vannak, akiknek csak más nemű (7.), illetve csak azonos nemű (1.) szexuális partnerük volt. A középső fokozatba (4.) azokat sorolták, akik esetén azok száma közel egyenlő. A homoszexualitás inkább „férfidolog”: a homoszexuális férfiak közel 37,7 százalékának csak férfipartnere volt, a nők esetében ez csupán hét százalék. Túlnyomórészt, de nem kizárólagosan azonos neműekkel volt kapcsolata a homoszexuális férfiak 62,2 százalékának, ez a nők esetében csak 17,2 százalék (6–7.). Csak elvétve volt azonos neműekkel is szexuális kapcsolata – ez ritka vagy kivételes, akár csak egyszeri homoerotikus kalandot jelent – a férfiak 28,5, a nők 60,3 százalékának (2.). A „tiszta” biszexualitás ritka: a homoszexuális férfiak 2,4, a nők 5,9 százaléka (4.), tágabban értelmezve 9,3, illetve 22,5 százalék (3–5.) sorolható ide.

A kutatás kiterjedt arra is, hogy a homoszexualitásra hajlamosító gének jelenléte milyen mértékben van kapcsolatban az egyes jellemzőkkel. A homoszexuálisok a heteroszexuálisoknál magányosabbak, bár nyitottabbak, s hajlamosabbak a depresszióra és a skizofréniá­ra. Utóbbi kettőre inkább a nők, mint a ­férfiak, ha nem is sokkal. Viszont sokkal inkább fogyasztanak marihuánát és sokkal több a szexuális partnerük.

Mindebből elsősorban az következik, hogy a homoszexualitás kialakulásában – kevés kivétellel – a környezeti hatások szerepe jócskán felülmúlja a genetikai okokat. Kevés az olyan kivétel, ahol a genetikai okok súlya a nagyobb, de ott sem okvetlenül százszázalékos. 2013-ban, nem sokkal halála előtt nyilatkozta Buda Béla, korának legismertebb pszichiátere-pszichoterapeutája, hogy ő még olyan homoszexuális férfit nem látott, akinél „ne lett volna túl szoros anyai kötés, és ne alakult volna ki komoly, nőkkel szembeni fóbia”, sokuknál pedig „nem volt apaminta a szűkebb vagy tágabb családban”. Azt biztosnak mondta, hogy „a pszichoszexuális fejlődés során történik valami”. (Heti Válasz, 2013. június 13.)

A kérdés az, hogy van-e valamiféle társadalmi-politikai felelősség abban, megfogalmazható-e államérdek azzal kapcsolatban, hogy e vonatkozásban milyen hatás éri a gyermekeket. Három álláspont lehetséges: 1. olyan környezet alakítandó ki és tartandó fenn, amely nem járul hozzá a homoszexuálissá váláshoz, mert a heteroszexualitás az ember biológiai lényegéhez tartozik, amit nincs ok megkérdőjelezni, a homoszexualitás nem másság, hanem sajnálatosság, amelyet az ember nem maga választ, hanem vétlenül örököl és/vagy környezete hatására válik azzá. Az előbbi ellen nincs mit tenni, ám az utóbbi ellen tehetünk, s tennünk is kell. 2. A homoszexuálissá válás támogatandó, mert a homoszexualitás nem pusztán személyes tény, hanem érték. Végül: 3. a semlegesség – tegye mindenki azt, amit jónak lát, e téren nem létezik társadalmi-politikai felelősség, államérdek még kevésbé.

A miniszterelnök „hagyják békén a gyerekein­ket” felszólítása az első álláspont elfogadása. Tudományos értelemben kizárólag ez megalapozott, erkölcsileg magam is csak ezt tartom elfogadhatónak. De vajon ez miért nem magától értetődő, természetes, részletesebb kifejtést nem igénylő, konszenzusos álláspont? Talán azért, mert a baloldali-liberális-progresszív véleményközeget a tudatlanság fátyla lengi körül. Le vannak maradva néhány brosúrával. Nem ismerik vagy nem fogadják el a tudomány eredményeit. Még mindig azt gondolják – ez megnyilatkozásaik rejtett, de jól érzékelhető kiindulópontja –, hogy van „meleggén”, az a fogantatástól adott vagy nem adott, a fogantatással minden eldől, akiben ez megvan, az homoszexuális lesz, akiben meg nincs, az heteroszexuális. A szexuális irányultság a fogantatás pillanatában eleve elrendeltetett, s ezen változtatni semmiféle és mégoly nagy erőfeszítéssel sem lehet.

Ezen az állásponton azonban a tudomány régen túllépett: a homoszexualitás komplex jelenség, az a (negatív) környezeti hatások és a genetikai okok – és a kettő közül az előbbi a döntő! – bonyolult összjátékaként alakul ki. Mivel pedig a gyermekek nincsenek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek a negatív környezeti hatások kivédésére, a társadalom és a politika, a kormány és a törvényhozás feladata, hogy elérje: hagyják békén a gyerekeinket azok, akik meg akarják akadályozni az alapismeretek, a biztonságot adó egyértelműségek erős bevésését. (Ezek hiánya miatt a gyermekek személyiségfejlődésében okozott károkról Bagdy Emőke pszichológus professzor beszélt a lapnak: Magyar Nemzet, 2020. október 8.)

A Meseország mindenkié című könyvet a pedofíliához, a Labrisz Leszbikus Egyesületet pedig egy pedofil szervezethez hasonlóan kell megítélnünk. Mert végül is erről van szó. A pedofíliát az áldozat életkora teszi bűncselekménnyé, nem a hetero- vagy homoszexua­litás. A jobboldali-konzervatív véleményközegnek ezt kell képviselnie, ezt kell szembeállítania a baloldali-liberális-progresszív véleményközeg gyűlölködésről, uszításról, alkotmányos jogok sárba tiprásáról, az igazságosság és az egyenlőség sérelméről, a „kisebbség” idejekorán történő megértéséről és elfogadásáról történő beszédével.

Csak azért teszik, hogy ne lebbenjen fel a rájuk borult tudatlanság fátyla. Idővel majd meghátrálnak. Ahogy meghátráltak abban a kérdésben – legalábbis nagy nyilvánosság előtt és nagy erővel már nem képviselik –, hogy a pedofília ne legyen büntethető, mert nem árt a gyermeknek az, ha valaki szereti. S a pedofil végtére is szereti a gyerekeket…

A szerző szociológus, közgazdász