Első elemibe jártam azon az őszön. Illetve hát addig jártam, jártunk, amíg lehetett. Sose felejtem, hogy azon a reggelen Gizi néni, a viceházmester kopogott az ajtón. – Hová mennek, Nusi?! – nézett rémülten édesanyámra, akivel már az előszobában álltunk. – Lőnek az utcán, forradalom van! Ki ne tegyék a lábukat a házból, az Istenért…!
Akkor hallottam először a szót: forradalom. Ötvenhat októberét írtuk.
Végtelenre nyúlt az az ősz, mintha nem is akart volna véget érni soha. A rövid nappalok összeolvadtak az ijedt éjszakákkal, az egymással feleselő fegyverek ropogásával, az átlátogató szomszédok suttogásával. És az egész nagy mindenséget ellepte, beterítette az egyvégtében sípoló, recsegő öreg világvevő hangja: „Itt a Szabad Európa Rádió a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon…” és hát a végtelenített Egmond-nyitány a Kossuthon…
A szemközti általános iskola, ahová jártam, november első napjaiban találatot kapott, a legfelső emelet valósággal eltűnt, az üszkös gerendák még hetek múltán is ijesztőn lógtak az utca fölé. Tanulni? Iskolába járni? Hetek óta csak a szomszéd Kiss Tibi felől kaptam híreket, róla is csak annyit, hogy családostul lent vannak a pincében, ott várják ki, mi lesz. November közepe lehetett, amikor feljöttek. Erre még ma is tisztán emlékszem, mert egyik este átjött hozzánk az egész család. Búcsúzkodni jöttek, hajnalban teherautó várta őket. További sorsukról semmit nem tudok.
Sűrűn eszembe jut az a réges-régi búcsú abban a körgangos, visszhangos Kertész utcai bérházban. Vajon ebben a XXI. századi menekültáradatban is ilyen egy menekülni készülő? Mielőtt rászánja magát, hogy elmegy, még átszomorkodik a szomszédhoz zokogni egy utolsót az óhazában? Benne is dolgozik-e még szemernyi abból az érzésből, amellyel Kiss Tibiék küzdöttek, vagy ő már világpolgár akar lenni?
Néhanapján, ha elsétálok az erzsébetvárosi Dob utca Nagykörút mögötti részén, a Hársfa utca sarkánál mindig megállok. Tényleg itt történt? Tényleg ezen a körbekövezett, kutyapiszkokkal jelölt, kisárgult fűvel szegélyezett aszfaltdarab helyén ásták azt a gödröt? Különös. Mintha még most is érezném a járdára dobott, sáros föld szagát. Apám mellett álltam, a kezét szorítottam, mellettünk néhány szótlan idegen, talán puska is volt az egyik vállán. Nemzeti színű zászló vásznába tekert, szürke kabátos fiút eresztett le a gödörbe két szuszogó férfi. Aztán fölálltak, kiegyenesedtek, és már lapátolták is vissza a földet. Gyorsan, némán dolgoztak. Hatéves múltam, nem sokat értettem az egészből. Meg aztán olyan hirtelen történt minden. Percekkel előbb jöttünk ki a házból, a rádió tűzszünetről beszélt, meg hogy az oroszok elmentek, estig ki lehet menni az utcára. Apám kiment, vele kéredzkedtem.
