Hosszú hetekkel később, amikor újraindult a tanítás, az iskolában egymásra licitáltunk az ehhez hasonló történetekkel. Mindenkinek volt valami izgalmas emléke, az egyik srác maroknyi töltényhüvelyt hozott az osztályterembe, egy másik meg arról mesélt, hogy napokig a kapujuk előtt feküdt egy apróra összeégett orosz katona holtteste. Hadonászva, egymást túlkiabálva soroltuk a forradalmi élményeinket. Senki sem akart lemaradni, néha lódítottunk is kicsit, belefért az a káoszba.
Katonának a rossz csengésű karhatalomhoz hívtak be tizennyolc évesen. Tehettem is én arról… A belügyhöz tartozott a fegyvernem, kék paroli volt az egyenruhánkon. Előfordult, hogy az utcán szemközt jövő ember a lábunk elé köpött. – Ávósok! – sziszegte. 1968-at írtunk, még rossz akusztikája volt az alakulatnak. A laktanyafolyosók falán tabló függött, rajta az ÁVH ’56-os áldozatai. A Kalasnyikov géppisztoly mellett gumibot tartozott a fegyverzetünkhöz, és a kiképzésen a tömegoszlatás fortélyait is belénk verték. A belső épületek falaira mázolt jelszavak közül egyre emlékszem: „Hűség a néphez, hűség a Párthoz!” (Így, nagy P-vel.) Utólag is nagyon kellett gyűlölnöm az „ellenforradalmárokat” – bár én csak egyet láttam életemben, azt a nemzeti színű zászlóba csavart, szürke kabátos fiút.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!