időjárás 12°C Petra 2022. október 2.
logo

Budapest védői hősök voltak

Ágoston Balázs
2021.02.18. 08:00
Budapest védői hősök voltak

Történelmünk során korábban soha nem tapasztalt, a magyar nemzetlélektől teljességgel idegen, bár az előző év ősze óta magát már meg-megmutató terror csapott le 1919 márciu­sában hazánkra. Az első kommunista diktatúra perverz szadizmussal gyilkolta vélt és valós politikai ellenfeleit. A vörös pribékek mások mellett Mindszenty Józsefet is fogságba vetették és megkínozták, a későbbi bíboros-hercegprímás a rémuralom bukása után egy prédikációjában így emlékezett a rettegés hónapjaira (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én):

„Láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezetékcsöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »haza küldeni«, »fa alá állítani« stb. […] A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.”

Ez a rendszer állította fel az úgynevezett Magyar Vörös Hadsereget 150 ezres összlétszámmal, amelynek mintegy harmadát önkéntesek adták. Jórészt az első világháborút végigharcolt közkatonák és tisztek, de a magyar munkásság soraiból is tízezrek álltak be a vörös zászló alatt menetelő seregbe.

Nem azért, mert azonosultak a kommunista ideológiával és a diktatúrával, hanem annak ellenére. Felismerték ugyanis, hogy – tetszik vagy sem – nincs más, hatalommal rendelkező politikai tényező Magyarországon. Ez a hadsereg verte vissza eredményesen – a baloldali, szociáldemokrata érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari főnök irányításával – 1919 májusában a hazánkra törő cseh és szlovák csapatokat, majd dicsőséges felvidéki hadjárata során felszabadította a megszállt Eperjest, Érsekújvárt, Kassát, Losoncot, Sátoraljaújhelyt, Bártfát, eljutva az etnikai határokig.

Stromfeld és katonái hősök voltak, akiknek a nemzeti panteonban a helyük. Dicsőségüket nem homályosítja el, hogy közben a hátországban Szamuely pszichopata Lenin-fiúi vérgőzös bódulatban osztották a halált. A Magyar Vörös Hadsereg második vezérkari főnöke, Julier Ferenc visszaemlékezése szerint ugyanis „a nemzeti alapon álló tisztikar jó része megmaradt a vörös zászló alatt is, gondolván, hogy a haza érdekében az ördöggel is szövetkezik, még ha nem is fekete, hanem vörös”. (Az 1919. évi felvidéki hadjárat – idézi Nagy Miklós Mihály nyugállományú honvédtiszt, katonai szakíró a Magyar honvédő háború 1918–1919 című írásában, a Nagy Magyarország folyóirat 2012. őszi számában.) Billnitzer Ernő – akkori tüzérszázados – hasonlóan fogalmaz Két világháború emlékei című munkájában: „Hazánk területi épségéért, annak fenntartásáért még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördög alatt értvén akár a kommunistákat is.”

Kommunista apologetika? Szó sincs róla! A hon védelme nem függ politikai ideológiák­tól. Akik a hazáért éltek és haltak, az őket körülvevő mindenkori rendszerek megítélésétől függetlenül egyértelműen és letagadhatatlanul hősök.

Ugyanezért egyértelműen és letagadhatatlanul hősök azok a magyar honvédek is, akik a második világháborúban harcoltak a hazáért, akár a keleti fronton, akár az ország területén, akár a végjátékban Budapest védelmében.

Az említett Billnitzer Ernő ezen ethosz nagyszerű, egyben tragikus példája. A rettenthetetlen tüzértiszt a Monarchia közös hadseregében kezdte pályafutását, az első világháborúban megsebesült, majd román fogságba esett. Kiszabadulva fölszerelt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregbe, a diktatúra bukása és a rend helyreállítása után a Magyar Királyi Honvédségben szolgált. Részt vett Budapest 1944–45-ös védelmében és az 1945. február 11-i kitörésben, szovjet fogságba esett, hazatérte után a magyarországi kommunista diktatúra vetette börtönbe, végül éjjeliőrként tengődött. Opportunista szélkakas volt? Nem: rendíthetetlen, tántoríthatatlan magyar hazafi, aki sohasem az épp aktuális politikai rendszer színezetét nézte, hanem csakis a haza védelme irányította.

Ahogy 1919-es honvédő hőseink nem Kun Béláért és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos zászlókért küzdöttek, úgy 1944–45-ös honvédő hőseink sem Szálasi Ferencért és a nyilaskeresztes zászlóért harcoltak, és nem is a horogkeresztért vagy Hitler nemzetiszocializmusáért. A magyar katona a kommün idején és negyedszázaddal később is a magyar hazát védte az adott és a hadsereg által nem befolyásolható szövetségben, és a hátországban elkövetett bűnök, ahogy 1919-ben, úgy 1944–45-ben sem vethetnek rá árnyékot.

Leszögezhető továbbá, hogy Budapest védői – függetlenül attól, hogy tudatában ­voltak-e ennek vagy sem – egész Európát is védelmezték. Hadtörténeti tény, hogy Sztálin irreális parancsához képest, amellyel 1944. november 7-re rendelte elfoglalni a magyar fővárost, Budapest végül csak 1945. február 13-án, negyedévvel később esett el. Ennyi időt nyertek a nyugati frontokon az angolszász szövetségesek. Ha ez nem így történik, a bolsevista ármádia nem az Elbánál áll meg, hanem jóval nyugatabbra. És tudva azt, hogy akkoriban a nyugat-európai kommunista mozgalmak jelentős befolyással rendelkeztek, aligha a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy szovjet katonai jelenlét esetén a vasfüggöny bizony későbbi helyétől nyugatabbra zuhanhatott volna le.

Budapest védői emberfeletti önfeláldozással teljesítették kötelességüket, a kitöréssel pedig a megadás helyett megkísérelték a lehetetlent. Ezért, még ha kevesen is érték el a saját vonalakat, tiszteletet és főhajtást érdemelnek az utókortól. Ezt még a korabeli ellenségtől is megkapták. Gasparovich László idézi az ostromról írott kötetében (A rettegés ötven napja, Hajja és Fiai, Debrecen, 1999) Vitalij Akszejenko szovjet főhadnagyot, aki így emlékezett vissza a gellérthegyi Citadella elfoglalása után: „Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. […] A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. […] Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. […] Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”

A fenti tények tükrében a politikamentes Kitörés emléktúrákat szervező csapat tagjának, Moys Zoltánnak és kitűnő hadtörténészünknek, Babucs Zoltánnak egyértelműen igaza van: Budapest védői hősök voltak. E tényt nem befolyásolja, nem másítja meg az a tény, hogy rájuk statisztikailag elhanyagolható befolyású ideológiavezérelt csoportok is hivatkoznak, ahogy 1848-at, 1956-ot és más történelmi csomópontokat is előszeretettel magyarázzák saját nézőpontjuk szerint ilyen-olyan közösségek, jellemzően részleteket kiragadva az egészből.

Szakály Sándor bölcsen állapítja meg, hogy kinek-kinek joga van a maga történelemértelmezéséhez, a saját részigazságaihoz. E gondolatmenetet folytatva kijelenthető, hogy igen, senki nem veheti el a magyar közvélemény azon jogát, hogy hősként emlékezzen mindazokra, akik a hazáért harcoltak. E jog nem vitatja el mások jogát saját halottaik, áldozataik, hő­seik emlékének ápolásától. A holtak kirekesztő, egyetlen értelmezés diktatórikus kizárólagosságát követelő, engesztelhetetlen gyűlölete megmérgezi és gúzsba köti, a kegyelet (és nem kegy) viszont fölemeli és nemesíti a lelket, és minden jó szándékú emberben növeli a megértést mások érzései iránt.

A szerző újságíró

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.