A fővárosban lévő magyar katonai alakulatok parancsnoka, vitéz Hindy Iván altábornagy – az ostrom utolsó pillanataiban vezérezredessé kinevezve – érdemben nem tudott beleszólni a védelem kérdéseibe, hiába ruháztatott fel Budapest székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal 1944. december 6-án. Alárendeltje volt a német vezetésnek, önálló döntéseket nem hozhatott. Célja – amennyire lehetett – a polgári lakosság védelme, a pusztítások mértékének csökkentése volt, de a főváros feladásáról ő nem dönthetett. 1944 decemberének utolsó napjaiban törzsének több tisztje javasolta a budai oldalon való a kitörést a szorosan bezáródó ellenséges gyűrűből, de nem kapott rá lehetőséget.
Maradt a végsőkig való harc, amely sok tízezer ember életébe került, és hatalmas anyagi veszteséggel járt. Mindezt tetézte a szovjet Vörös Hadsereg „(hadi)fogolyszerző” tevékenysége, amely a polgári lakosság soraiból pótolta a hiányzó (hadi)fogolylétszámot. Mert ki vállalta volna a felelősséget Sztálin generalisszimusz előtt a hosszú ostromért, melyet követően alig akadt hadifogoly?
Lett hát kellő számú hadifogoly, következett a megszállás, amit a megszállók jóvoltából évtizedekig felszabadításnak vagy felszabadulásnak illett/kellett nevezni függetlenül attól, hogy a harcokban részt vett szovjet katonák zubbonyára a Budapest elfoglalásáért emlékérem került – és a történtek különböző megközelítésű magyarázata, amelyben mindenkinek lehet részigazsága. S talán így a legjobb!
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!