Tények és tévhitek a kitörés kapcsán

A német megszállás alatt álló országban a sikertelen kiugrási kísérletet követően, 1944 őszén a magyar katonák ellentmondásos helyzetben találták magukat. Két megszálló nagyhatalom hadszíntere volt Magyarország, ahol sem a németek, sem a szovjetek nem magyar érdekekért küzdöttek. A németek oldalán még harcoló magyarok a hazájukat védték, viszont ezzel a német megszállást hosszabbították meg, míg a Vörös Hadsereg oldalán küzdők a szovjet megszállást segítették elő. Budapest ostromában ugyan mindkét oldalon harcoltak magyarok, mégsem lehet azt állítani, hogy a magyarok győztesen kerültek volna ki ebből a küzdelemből, melynek utolsó epizódja 1945. február 11-én a kitörés volt.

Budapestet 1944 karácsonyán kerítették be a támadó szovjet csapatok, viszont még megelőzőleg nyilvánította Adolf Hitler erőddé a magyar fővárost, egyúttal az ott lévő védőknek megparancsolta az utolsó töltényig való harcot. A több mint ötven napig tartó küzdelmet követően a védők külső segítségben már nem reménykedhettek, élelmiszerük kevés volt, a katonák éheztek, ahogy a lakosság többsége is. A rendelkezésre álló lőszer is megfogyatkozott, egyes lőszerfajtákból már csak egy napra volt elég. A főváros eleste nem volt kérdéses, az viszont még nem dőlt el, hogy mi lesz a védők sorsa.

Hitler parancsával ellentétesen Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a budapesti német csapatok főparancsnoka a kitörés mellett döntött. Az akciónak viszont már nem elsősorban katonai célja volt, hanem az, hogy a védők elkerüljék a szovjet hadifogságot. A kitörők első hulláma ugyan áttörte a szovjet ostromgyűrűt, de a Bolyai Akadémiánál nem tudott messzebb jutni, ott végleg megállították őket. A kitörők második és harmadik hulláma viszont a felnyitott szovjet ostromgyűrűn mellékirányokban kijutott Budapestről, és az erdős-hegyes terepen át elérte a Nagykovácsi körüli erdőket, amelyek gyülekezési pontként voltak kijelölve. A kitörők többsége innen nyugat felé próbált átjutni a saját állásokig, bár addigra a szovjetek már záróvonalat állítottak fel, ennek ellenére mégis több mint hétszázan elérték a saját állásokat. A többiek a kitörők közül elestek, hadifogságba kerültek vagy a fogságba esést követően kivégezték őket.

A kitörés kapcsán az események megértését és értékelését nehezítik az eseményt övező tévhitek. Az egyik ilyen tévhit arra vonatkozik, hogy a kitörést elárulták volna, és a szovjetek már felkészülve vártak a kitörőkre. Az árulástörténetnek több verziója is elterjedt, de semmilyen bizonyíték nem került elő, ami ezt alátámasztaná. A szovjetek számítottak arra, hogy a német csapatok megpróbálnak kitörni a bekerítésből, ez ellen korábbi tapasztalataik alapján tettek is ellenintézkedéseket, például műszaki zárakat létesítettek, de a kitörés helye és ideje ismeretlen volt számukra.

A kitörésben részt vevők és az áldozatok számát sokszor tévesen túlbecsülik a védők összlétszáma alapján: negyvenezer kitörőről vagy húszezer halottról beszélve, amely adat tudományosan nem alátámasztható. A kitöréskor a védők létszáma ugyanis körülbelül 23 900 német és húszezer magyar volt, de közülük 9600 német és kétezer magyar sebesült volt. A kitörésben viszont elsősorban a németek vettek részt, és magyarok csak kisebb számban csatlakoztak hozzájuk. A magyarok többsége visszamaradt a Várban és környékén, a katonák saját döntésük alapján várták a megadást vagy civil ruhába átöltözve megpróbálták elkerülni a hadifogságot. A források alapján 16-18 ezer kitörő volt mindössze. Egyes szovjet források pedig még ennél is alacsonyabb számot adnak meg.

Szintén nagyságrendi tévedésnek tekinthető az 1:100 szovjet–német veszteségarány a kitörés kapcsán. Ez azt jelentené, ha minden a kitörésben részt vevő elesett volna, akkor 180 fő vesztette volna életét a szovjetek oldalán. A szovjet jelentések és egyéb beszámolók alapján ennél lényegesen magasabb veszteséget szenvedtek a szovjetek. Az arányokat tekintve inkább az 1:10 arány lehet reálisabb, azonban megbízható és teljes körű adatok nem állnak rendelkezésre egyik oldal veszteségei­ről sem, csupán részadatok és becslések vannak. Gyakori narratíva az is, hogy a kitörés értelmetlen volt, ugyanis a lemészárlás veszélye nem fenyegette a védők többségét. A szovjetek az ostrom kezdetétől végeztek ki magukat megadó magyar és német katonákat a szovjet iratok szerint is, ez azonban nem volt tömeges. Megadás esetén a németek mellett szolgáló keleti segédszolgálatosokra a biztos kivégzés várt, a többiek számára a hadifogság, azonban a német propaganda ezt halálos ítéletnek állította be.

Ma már tudjuk, például Stark Tamás publikációja nyomán, hogy a Budapesten fogságba esett németek többsége sosem került haza élve. A magyarok közül, akik a kitörés után kerültek Budán hadifogságba, az eddig ismert töredékes adatok alapján legalább ötszáz fő volt, aki szintén a hadifogságban halt meg. A német propaganda tehát nem is volt annyira túlzó a valósághoz képest. A katonák szemszögéből nézve valóban értelmetlen próbálkozás volt fegyverrel eljutni a saját csapatokig, elkerülve a fogságot? A tények – hogy a kitörés során több mint hétszáz fő a szovjet fölény ellenére elérte a saját állásokat – azt mutatják, hogy nem egy lehetetlen küldetésről volt szó. A bekerítésből történő kitörésre kidolgozott harceljárások voltak a németeknél. A sikeres kitörés egyik legfontosabb eleme a meglepetés volt, ami részben megvalósult. Azonban a kitörés előkészítése és megtervezése már messze nem volt megfelelő.

Az utóbbi években kapott teret annak kutatása, hogy a kitörésben részt vevő katonákat terhelik-e esetleges háborús bűncselekmények. Csak csekély számú olyan személyt sikerült azonosítani, akikhez valóban köthetők háborús bűncselekmények. Azonban nem kimutatható, hogy ezen személyek befolyásolták volna Karl Pfeffer-Wildenbruchot a kitöréssel kapcsolatos döntésében.

Budapest ostroma kapcsán mindenki megtalálhatja a saját hőseit, bármilyen nézőpontból is tekintsen az eseményekre. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a hős az, aki „harcban bátorságával, vitézségével kitűnő, halálra is elszánt katona”. Az viszont, hogy ki tekinthető hősnek, nem történettudományi kérdés. A kitörés során életüket vesztett katonák, beleértve a kitöréskor kivégzetteket is – akik közül a magyarok a saját hazájuk fővárosa védelmében harcoltak – viszont egyértelműen, definíció szerint hősi halottnak számítanak.

A szerző ostromkutató