Az amerikai elnök azért van nehéz helyzetben, mert valahogy kezelnie kellene az amerikai birodalom soha vissza nem fizethető horribilis adósságát, amit eddig az a világ egészének katonai fenyegetés alatt tartásával próbált valahogy „menedzselni”. (Valójában most is technikai csődben van az amerikai állam, ami nem igazán javítja Trump alkupozícióját.) Ám most, hogy az Oroszország függő helyzetbe hozására és tartós kifosztására irányuló, még a 2014-es kijevi „csinált” forradalommal elindított háborúját elvesztette, és így az oroszokkal kellene „kibékülni”, hogy a Kína elleni hatalomgazdasági háborújára fordíthassa minden energiáját, miközben meg Kínával kellene olyan egyezségre lépni, ami meg az oroszokat gyengítené.

Ez utóbbi törekvés nyilvánul meg most abban, hogy rábírja Kínát az orosz energiaforrásokról való teljes leválásra. Kína stratégiai érdeke viszont az, hogy az amerikai birodalom katonai és hatalomgazdasági erőit minél tovább kösse le az Oroszországgal fennálló háborús konfliktus, és ennek érdekében igyekszik minden lehetséges módon támogatni és megerősíteni Oroszországot, például éppen azzal, hogy ő vásárolja meg az amerikai hatalomgazdasági szankciók nyomán mindenünnen kiszorított orosz energiahordozókat.

Mindeközben Kína óvatosan ugyan, de határozottan kijátszani törekszik a stratégia nyersanyagok terén felépített globális uralkodó szerepéből adódó fölényét is. És mivel ezek a nyersanyaok, főként a ritkaföldfémek, amelyeknek globális kereskedelmét szinte teljesen Kína ellenőrzi, egyben az elektronika, informatika, és ezen keresztül a katonai high-tech alapját képezik, így válik igazán érthetővé e rendkívül komplex történelmi játszma igazi tétje.

Az amerikai birodalom és Kína között ráadásul zajlik egy már-már szinte freudi mélységű olyan szimbolikus játszma is, amelynek ugyan nincs stratégiai jelentősége, ám a világtörténelmi metaforák szintjén mégis csak van önmagán túl mutató érzelmi-szellemi üzenete. A kínai történelemkönyvekben a XIX. századot a megaláztatások évszázadaként emlegetik, amikor a két menetben indított „ópiumháborúval” előbb cinikus hatalomgazdasági, aztán valóságos fizikai értelemben vett katonai fegyverekkel az óriási tömegű ópiummal előbb mentálisan és gazdaságilag rombolták le Kínát, aztán katonailag szigorúan ellenőrzött körülmények között brutálisan kifosztották. Az „elkövető” ugyan akkor közvetlenül a brit birodalom volt, de Kína számára Amerika csak a brit birodalom történelmi meghosszabbítása.

Kína ugyan tagadni igyekszik, nagyjából ugyanolyan cinikusan, mint annak idején a brit birodalom, de az úgynevezett fetanilválsággal, vagy ahogy Donald Trump nevezte, az Ázsiából beáramló halállal Kína most visszavág a XIX. századi megaláztatásokért. És lévén, hogy az amerikai társadalom általános mentális és morális állapota amúgy is éppen elég súlyos kihívást jelent Donald Trump számára, így nem mindegy, hogy rábírhatja-e Kínát e rejtett hadművelet feladására. Mindebből látható tehát, hogy a „kínai kapcsolat” a „háromtest” mindkét másik tagja (Amerika és Oroszország) számára szó szerint létkérdés. Magyarország számára pedig az létkérdés, hogy a háromtest mindegyikével a lehető legjobb kapcsolatban legyen, amit Orbán Viktor nemcsak felismert, hanem bátran és kitartóan gyakorol is. A többi sajnos nem rajta múlik.

A szerző közgazdász