Az elesett katona hősi halott

A korabeli magyar társadalmat, a hadsereget a revízió, az antibolsevizmus határozta meg.

Budapest, 2011. február 11. Az ismeretlen, a budai Várból 1945. február 11-én kitörõ magyar katona sírhelye az óbudai Csúcs-hegyen, az erdõben. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Kijelenthető, hogy 1945-ig egyetlen, németek által védett erőd sem adta meg magát, hanem katonái a végsőkig küzdöttek vagy kitörtek, de a halálos ítéletet jelentő hadifogságot nem választották. A németek számára a keleti frontra oly jellemző világnézeti harc tükrében Budapest valóban erőd volt, ahol a kommunista előretörést akarták feltartóztatni, nehogy az a szülőföldjükre jusson. A beléjük nevelt porosz drill, fegyelem és kötelességtudat, továbbá a hadifogságtól való rettegés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. A kitörés során ezért fordult elő tömegével, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották.

A magyar honvédek sem voltak könnyebb helyzetben, rá­adásul saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer is viaskodott. Az 1920 után iskolákba került generációk keresztény és nemzeti nevelésébe mélyen beleivódott az antibolsevizmus, hiszen 1919-ben Magyarország ízelítőt kapott a vörös diktatúrából és abból érthető módon nem kért többet. 1941 után a honvédek többsége megtapasztalhatta a keleti hadműveleti területen, hogy milyen a felsőbbrendű „szovjet paradicsom”, és ez egyáltalán nem volt ínyükre.

Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak”. 1944 őszére ez mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem tudott kilábalni.

Sokuknak elege lett a háborúból, és azok a honvédek, akiknek szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, számukra értelmét vesztette a további harc, és esküjük szellemé­ben vagy tovább harcoltak, vagy lemaradtak az alakulatuktól és a fogságot igyekeztek elkerülni.

A gyűrűben rekedt, német parancsnokság alá került honvédek idővel szembesültek azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet fogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak. Persze nem a világmegváltó eszmék hatották át azon honvédeket, akik szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az, hogy ­mielőbb befejezhetik a háborút, és elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot.

Azokat a honvédeket, akik maradtak a németek mellett, a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus, vagy éppen a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ők is rettegtek a jövőtől, de a kitöréskor semmi esetre sem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem amikor más választásuk nem volt, megadták magukat. Legnehezebb helyzetben a pincékben, óvóhelyeken megbúvó védtelen civil lakosság volt, nem tudták, nekik mit hoz a holnap, és joggal tarthattak attól, hogy szovjetek rajtuk élik ki bosszúvágyukat, mint ahogy azt több magyar településen megtették.

Karsai László cikkében olvashatjuk, hogy a Donnál becsülettel helytálló, s az ott elesett honvédek – és munkaszolgálatosok – nem lehetnek hősök, csak áldozatok. A keleti front hadműveleteiben részt vevő Magyar Királyi Honvédség tagjai egytől egyig fasiszta brigantik, akik kiirtották fél Ukrajnát. Persze, mindezeket lehet állítani, ha készpénznek vesszük a Krausz Tamás–Varga Éva Mária szerzőpáros által jegyzett A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című kötetben (L’Harmattan, Budapest, 2013.) szereplő szovjet levéltári forrásokat, ám a valóság megismeréséhez érdemes tanulmányozni a második világháborús magyar részvétellel foglalkozó két kiváló történész, Szakály Sándor és Szabó Péter írásait is. Igaz, 1941 nyarától az arcvonalak mögött egy teljesen másfajta, kegyetlen háború bontakozott ki, és erre a kiküldött magyar alakulatok egyáltalán nem voltak felkészítve.

A Magyar Királyi Honvédséget eredetileg a szomszédos országokkal szembeni revíziós háborúra képezték ki és nem a Szovjetunió elleni küzdelemre, ráadásul a szélsőséges időjárási viszonyok is alaposan próbára tették a honvédeket. A helyi lakossággal és a partizánokkal szemben (akikre nem vonatkozott a hadijog) az esetenkénti erőszakos magyar fellépés csak részben magyarázható az erőszakspirállal.

Ahogy már fentebb leírtam, az akkori magyar társadalmat, így a hadseregben szolgáló tiszteket és honvédeket is a revízió, az antibolsevizmus határozta meg; a nemzeti emlékezetben elevenen élt az 1919-es tanácskommün ország- és nemzetvesztő tevékenysége, így mindezek tetteikben is megnyilvánultak. Kezdetben a magyar megszálló csapatoknál is történtek erőszakos kilengések, de ezek elenyészők voltak, ellenkező esetben később a visszavonuló honvédeket számos atrocitás érte az egyre erősödő partizánmozgalom és a lakosság részéről.

Könnyű újra előhúzni a „bűnös nemzet”-kártyát, és osztályharcos, antifasiszta logikára vall, ha a nyilasok és a csendőrök mellett minden honvéd és civil – a gyerekektől az aggastyánokig –, vagyis a teljes akkori magyar társadalom kollektív módon potenciális háborús bűnösnek számít, mert nem tett semmit a háború mielőbbi befejezéséért és nem várta tárt karokkal az őket felszabadítani – és értékeiktől megszabadítani – igyekvő szovjet katonákat. A háború azonban nem gyerekjáték, s azt azért illene tudniuk a korszakkal foglalkozó történésznek, hogy a Magyar Királyi Honvédség kötelmeit számos előírás rögzítette, így a szolgálati szabályzat a honvédség belső szabályozója volt, míg az 1939-ben kiadott harcászati szabályzat a hadra kelt sereg viselkedését írta elő, vagyis nem rablólovagok gyülevész hada volt.

A behívott és a hadműveletekben elesett, meghalt katonák – így honvédeink is – függetlenül attól, hogy milyen ügyért harcoltak, hősi halottaknak, és nem áldozatoknak tekintendők. Parancsot teljesítettek, még ha életüket is kellett áldoz­niuk, ugyanis a hadseregekben parancsokat adnak és végrehajtanak, a kiadott parancsokat pedig – főleg háborús időkben – nem szokás felülbírálni, mert a parancsmegtagadás, a bomlasztás és a defetizmus rögtönbíráskodást von maga után. Ha ők nem lehetnek hősi halottak, akkor a gondolatmenetet továbbfűzve a nagy háborúban „királyért és hazáért” harcoló magyar katonák, valamint a szabadságharcainkban küzdött ­eleink sem lehetnek azok, mert nem a győztesek, hanem a vesztesek oldalára kerültek.

Azon magyar emberek közé tartozom, akik a háborúvesztés ellenére is hősként és nem háborús bűnösként tekintenek nagyapjuk generációjára. Családomból hatan öltötték magukra a magyar királyi honvéd egyenruhát és közülük hárman a legtöbbet, életüket adták a hazáért. Nem akartak meghalni, őket is visszavárták szeretteik, de a hazáért hozott áldozatukkal hősökké váltak, mint oly sokan nemzedékükből. A kommunizmus idején hallgatni kellett róluk, de a rendszerváltozás óta már emlékezhetünk rájuk. Emberéletet nem lehet pénzben megváltani, ám erkölcsi kárpótlásként kijár nekik, hogy emléküket tiszteljük és ápoljuk.

A kérdés 1945 óta adott: a Vörös Hadsereg Budapestet felszabadította vagy elfoglalta? A szovjetek természetesen a nyugati szövetségesek felé a felszabadítás tényét propagálták, de a kérdésre már 1945-ben igen határozott választ adtak, amikor Budapest bevételéért – nem pedig felszabadításáért! – néven alapítottak emlékérmet. Magyarországon, csakúgy, mint Budapesten csak kevesen érezhették úgy, hogy a szovjetek felszabadítóként, és nem pedig egy másik totalitárius eszme terjesztőiként és új hódítóként érkeztek. A harcok elülte a magyarság számára leginkább a háborús szenvedésektől való megszabadulást és nem a felszabadulást jelentette. Ezt már a kortársak is jól érzékelték.

Az ostromot budai villájuk pincéjében átvészelő Lux Gyula nyugalmazott tanügyi főtanácsos, első világháborús tartalékos hadnagy naplójában olvashatjuk az alábbiakat: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ […].”

Teljesen igaza volt, mert a „nagy európai gondolat” jegyében összelőtt Budapesten az élet megindulásakor a hódító győztesek és magyar segítőik azonnal nekiláttak, hogy romeltakarítás ürügyén ne csak a temetetlen holttesteket, a roncsokat és a törmelékeket, hanem a Magyar Királyság politikai és társadalmi berendezkedését is eltüntessék.

A szerző hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője