Kertész Imre öröklétre ítélve

Ha belegondolunk, szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán megszülethettünk két totalitárius, népirtó diktatúra után.

Budapest, 2014. augusztus 20. Kertész Imre Nobel-díjas író és felesége, Kertész Magda a Magyar Szent István Rend ünnepélyes átadása elõtt Budapesten, a Sándor-palotában 2014. augusztus 20-án. MTI Fotó: Kovács Attila Fotó: Kovács Attila

Öt éve ezen a napon hunyt el Kertész Imre, aki itt lesz mindig a gondolatainkban, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy időről időre fellapozzuk írásait.

Nagy a kísértés, hogy arról a Kertész Imréről írjak, akiről kevesebb szó esik. Az izzó humorúról, akinek Kardos G. Györgyhöz hasonlatosan mindenről eszébe jutott egy csodálatos anekdota, aki a Török utca sarkán állva, szatyorral a kezében részletgazdag beszámolót tartott arról, miképp lehetne megudvarolni a szembejövő nőt, s hogy mennyire emlékezteti egy másikra, akivel huszonnyolc éve találkozott egy kávéházban, és hogy az volt, amikor zárás után…; azután erről egy háború előtti kuplérefrénre ugrott, arról pedig oda, hogy szerinte miért vették le az étlapról a zónapörköltet; mindent tudott erről a városról is.

Felidézhetem, hogy apámhoz hasonlóan mennyire tudott örülni Berlin működőképességének, egy tiszta és vonzó csemegepult, a zöldséges széles választéka, az étteremben a ropogós damaszt, a kedvesen kínált jó bor újra és újra örömöt okozott neki. (Azt hiszem, engem például kizárólag azért kedvelt, ha egyáltalán, mert kiderült, hogy egy alkalommal mind a ketten felfigyeltünk arra, hogy a Viktoria-Luise-Platznál a kis parkban „magyar hóvirágok” nyílnak.)

Vagy lehetne talán abba az irányba kibontani az emlékezést, hogy milyen gyönyörűen írt a nőkről, bár a mai divatos egyetemi prizmán át jobban megvizsgálva könnyen lehet, hogy kizárnák a kánonból. (Kertész kortársát, a zseniá­lis Philip Rothot épp most próbálják kiradírozni az irodalomból nőgyűlölet vádjával, holott figurái, Zuckerman és Nathan egész élete a női nem iránti rajongásról szólt, igaz, nem a legújabban előírt direktívák szerint.)

Innen eljuthatnánk oda, hogy a világ „progresszív” diskurzusaiban mind kevésbé illendő a soá emlékéről és tanulságáról szólni. Tudniillik az amúgy csúcsra járatott szenvedéskultúrában – minden színes bőrű, minden nő szükségszerűen áldozatként és szenvedő alanyként állíttatik be, és beszámíttatik minden történelmi bűntett – a holokauszt kerülendő téma lett, ugyanis az asszociációs mezőben ott szerepel Izrael, a zsidó állam, amely meg meri védeni magát, és képes ápolni, óvni, életben tartani a nemzeti büszkeséget. Márpedig az efféle viselkedés manapság bűnös s megvetendő. Mégis talán az a leghelyénvalóbb, ha az olvasás öröméről írok. Egy lipcsei díj átvételekor a kommunista diktatúrára emlékezve így beszélt Kertész: „A »kényesnek« minősített téma tabui, a nem létező humanitáshoz fellebbező panasz, a rég meggyalázott és érvénytelenné lett erkölcs nevében való felháborodás: mindez a stílparódia arra volt csak jó, hogy a konformista olvasót megnyugtassák, elvakítsák, kibékítsék és ellustítsák; hogy megóvják őt nemcsak a múlt, de a jelen valóságától is, hogy megkíméljék attól a munkától, amit az olvasás aktivitása jelent, hogy megóvják őt a szellem eleven játékaitól, a képzelettől…”

Ma dömpingszerűen éri a befogadót számtalan helyről és mind alattomosabb módon a nyomás, hogy egyrészt ne kívánjon elmélyülni, maradjon felületes („virtuális énünknek” kínálnak a divatmárkák digitális ruhát megvételre, hogy avatárunk is egy márkával fejezze ki egyéniségét, a kommunikáció mind gyakoribb formája az emojikkal és hashtagekkel való érzelemkifejezés, elköteleződés jelentése). Ezzel párhuzamosan pedig éber, algoritmusokkal, szappanoperákkal s megannyi eszközzel felszerelt gondolatrendőrség igyekszik kulturális és etikai normatívákat ránk kényszeríteni. Kertész – mint annyi mást – ezt is előre látta: „Hamis és meghamisító moralitásának egész eszköztárát latba veti, a konformizáló agymosás totális technikájának minden leleményét.”

Ugyanakkor életműve arra tanít, hogy kitűnő és élményt adó védekezés áll rendelkezésünkre az elnyomó ideológiák ellen: belső világunk integritása s a kulturális kincsekben fellelt örömök átélése, amelyekhez például az elmélyült olvasáson át vezet az út. Így Kertész halálának évfordulóján annyit javasolnék: olvassanak minél többet! Olvassanak Kertészt – ne csupán a Sorstalanságot, hanem a kitűnő Angol lobogót, a Kaddist, csodálatos esszéit is –, olvassák el a Kertész Imrét a nagyközönségnek felfedező Spiró György Fogság című regényét, amely művelődéstörténeti szempontból is remek választás, olvassanak Szép Ernőt, Karinthyt, Herczeg Ferencet, Ady, Jókait, Mikszáthot, Tamási Áront, Marno Jánost, Kányádi Sándort, Illyést, Babitsot – a sor végtelenségig folytatható: csak olvassanak jó műveket.

Ahhoz, hogy családunk történetét megértsük, ahhoz, hogy nemzetünk történetét megértsük, ahhoz, hogy önmagunkat megértsük és ahhoz, hogy azzal a végtelenül gazdag kulturális örökséggel, amelyet eleink ránk hagytak, élni tudjunk, a szépirodalom elmélyült olvasása elengedhetetlen. Kertész Imrének, akit egykor itthon gyermekként üldöztek, haláltáborba vittek származása miatt, ma intézete áll a pesti Benczúr utcában, művei tananyagok: bármily nehéznek tűnik az élet – Covid-krízistől a hamis tudatok terjesztőinek agresszív jelenlétéig –, ha belegondolunk, végtelenül szerencsés korban élünk, végtelenül szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán megszülethettünk két totalitárius, népirtó diktatúra után.

Ahhoz, hogy egy harmadik ne vigye el gyermekeinket, unokáinkat, egyebek mellett kultúránkat kell megőriznünk, amelynek nem csupán egyedülállóan értékes része Kertész Imre életműve, hanem amelyről igen sok egyedi tudást is átad nekünk.

A szerző közíró, tanácsadó