időjárás 17°C Hella 2022. május 27.
logo

Amerikai intervencionalizmus (1. rész)

Topolánszky Ádám
2022.01.28. 09:00
Amerikai intervencionalizmus (1. rész)

Nem új dolog az amerikai beavatkozás a magyar belpolitikába. Évtizedek óta folyik a liberális amerikai ideológia monomá­niás terjesztése a világ szinte minden pontján. Ukrajna és Kazahsztán frissebb példák erre nézve. És úgy tűnik, az áprilisi magyar országgyűlési választások előtt se fogja hazánk megúszni egy kis politikai-ideológiai propaganda nélkül. Az amerikai külpolitika egésze erre van felépítve. Az amerikai külügyminisztérium (U.S. Department of State) a szellemi műhelye és a Külszolgálat (Foreign Service) a végrehajtója ennek az eszmeháborúnak.

1998 márciusában családi okból települtem vissza Budapestre, ahol első körben 2000 júliusáig az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének tisztviselője voltam. Megbízatásom egy amerikai státusú szerződéses pozíció keretében jött létre, személyes megbízóm és pártfogóm John Fogarasi volt a nagykövetség berkein belül. Érdekes időszak volt ez számomra: 24 év amerikanizálódást követően 1998-ban ismét be kellett illeszkedjek egy új közegbe, amely ugyan a saját hazám volt, de a rendszerváltásként ismert hatalomátmentési kísérlet miatt ez a haza még meglehetősen amorf állapotban volt az 1990-es években. A régi szocialista elit hatalomátmentése ugyanis jó úton haladt afelé, hogy egy nyugati globalista erőközpont által ravaszul kitervelt terv érvényesüljön. Azonban nem számoltak Orbán Viktorral, valamint a magyarok szabadsághoz és függetlenséghez való ragaszkodását is alábecsülték, amely patriotizmust a mai napig nem voltak képesek maguk alá gyűrni.

A hazatérés jelentős szemléletváltást hozott nekem. Más lett a fontossági sorrend. Ösztönösen éreztem, hogy sok minden még nincs teljesen rendben az új demokráciában. Továbbra is tapinthatóan jelen volt például a régi kádárista szocialista hálózat, amelynek beépített ügynökei soha nem tűntek el a porondról. Nagy részük Washingtonba települt át még az 1980-as évek végén. A magyar nagykövetségen, a Világbanknál, a Valutaalapnál és a Nemzeti Egészségügyi Intézetnél kaptak kedvező pozíciókat, ösztöndíjakat és egyéb megbízatásokat. Mivel ezek átlagon felüli jövedelmet biztosító állások voltak még amerikai szemmel is, így rendkívül hálásak maradtak megbízóiknak. Talán nem mindegyikük, de jó páran közülük háttérmegbízások alapján, netán önszorgalomból folytatták megfigyelői tevékenységüket az amerikai térfélen. Ugyanakkor előszeretettel avatkoztak be a magyarországi politikai folyamatok alakításába is.

Hamar észrevettem, hogy a Budapesten székelő amerikai nagykövetségen aktívan működött az a propagandahálózat, amely a magyarországi rendszerváltást támogatta. Mark Palmer (1986–1990) és társai tevékenyen vettek részt a magyarországi liberalizmus felépítésében, a hazai liberális elit megerősítésében. Majd mindez folytatódott Charles Thomas (1990–1994), Donald Blinken (1994–1997), Nancy Brinker (2001–2003), Eleni Kounalakis (2010–2013), Mark Goodfriend (2013–2015), Colleen Bell (2015–2017) és David Kostelancik (2017–2018) alatt. Voltak persze kivételek, akik nem voltak hajlandók az agitprop gépezet utasításait maradéktalanul végrehajtani. Megemeljük kalapunkat Peter Tufo (1997–2001), George Walker (2003–2006), April Foley (2006–2009) és David Cornstein (2018–2020) előtt, akik tüske voltak a köröm alatt, és időnként botként szolgáltak a küllők között.

A valódi felbujtók azonban Washingtonban voltak. Az amerikai külügyminisztérium legvehemensebb ideológusai között lehet említeni Victoria Nulandot, aki külügyminiszter-helyettesként az európai politikai helyzet alakulását felügyelte. Férje, Robert Kagan az Egyesült Államok egyik ismert neokonzervatív ideológusa (ami körte/alma módjára magában foglalja a neoliberalizmust is). Nuland és társai éveken át gáncsolták, kritizálták, akadályozták a magyar polgári kormányzást hamis bírálataikkal, megalapozatlan vádjaikkal. Nem meglepő, hogy Antony Blinken és Joe Biden ismét előhúzták Victoria Nulandot a kalapból, és ezúttal Ukrajnára állították rá. WikiLeaks-dokumentumok szerint Nuland egy beszélgetés során azt állította, hogy ötmilliárd dollárt költöttek a Kijevben kirobbant események megszervezésére. Időközben az is kiderült, hogy Nuland és eszmetársai, John Kerry, Jonathan Winer, Daniel Silverberg és Christopher Steele (egykori brit hírszerző) aktívan részt vettek egy Donald Trump elleni illegális megfigyelési akcióban. Ezen túlmenően igyekeztek azt a hamis látszatot kelteni, hogy a patrióta amerikai elnök korábban együttműködött az oroszokkal. Ennek szinte semmi valóságalapja nem volt, ahogy annak sem, hogy az oroszok beavatkoztak volna a 2016-os amerikai elnökválasztásba. De miután ezt beültették a külpolitikai térfélen meghatározó ideológusok agyába, később már nehéz volt semlegesíteni ezeket a felvetéseket. Nuland és Kagan ideológiai agitproptevékenységükkel egyértelműen egyfajta antipatrióta megszállottságot igazoltak, amely elkötelezettségük a hazánk elleni politikai támadásokban is kifejezésre jutott. Nuland egy időben hazánk polgári kormányzását szinte minden létező alkalommal kritizálta, legtöbbször konkrétumok megnevezése nélkül, ami a brüsszeli ideológiai erőszakosság elnagyolt vádpontjait tartalmazó támadás stílusjegyeinek felelt meg.

Ami a címben feltüntetett amerikai intervencionalizmust illeti, egy 2014-ben megjelent könyv Christopher Kelly és Stuart Laycock kutatásai alapján azt részletezi, hogy az ENSZ nyilvántartása szerint a világ 193 létező országából mintegy 84 azoknak a száma, amelyekben amerikai csapatok hosszabb-rövidebb ideig harcoltak vagy amelyeket megszállás alatt tartottak az Egyesült Államok fennállása óta. Ezen túlmenően pedig egyéb módon 190 országban folytattak befolyásolási műveleteket, amelyeknek katonai jellege volt. Mindössze három ország létezik, amelyek belügyeibe mindeddig nem avatkozott be az USA valamilyen formában: Andorra, Bhután és Liechtenstein. Ennek alapján érthető: semmi meglepő nincs abban, hogy az Egyesült Államok most éppen Ukrajnában mesterkedik ideológiai céljainak katonai erővel történő megvalósításában.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista

Borítókép: Az amerikai zászló (Fotó: Pexels)