Ahogy a kabáthoz tartozik a gomb, ahogyan az angyalok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ólálkodó ördögöket, ugyanígy a politikai térben is létezik a mindenkori gazdatest, amelyre felkapaszkodva az élősködő is majdnem azonos minőségben tengetheti életét. Az állandósulni látszó, örökös politikai árnyékban Ujhelyinek legalább olyan kifizetődő a létezés, mint a politika országot vezető napos oldalán. Köztudomású, hogy mindennek a tagadásához nem szükséges különösebb szellemi kihívás, és az ellenzéki pozíciókat legalább annyira megfizetik, mint Magyarország tizenkét éve nagy pályán, kormányzati szerepben focizóinak munkáját. És ebben van Ujhelyi titka. Meggyőződésem szerint, ha ne adj’ isten valamilyen kifürkészhetetlen okból a kezébe – kezükbe – kerülne hazánk irányítása, ők lennének a legjobban meglepve, mint az elsápadt Medgyessy Péter pár ciklussal ezelőtt.

Ellenzéki szerepükben viszont felelősségük egyenlő a nullával. Felmondani eddig is csak a brüsszeli verdikteket tudták, ellenben kormányzati szerepben dolgozni is kellene. A négyévente ajánlott „megoldásaik” ismeretében megállapítható, hogy munkájuk sosem párosul az ország lakosságának elismerő és elegendő szavazatra váltható főhajtásával.

Ujhelyi most „Esély” névvel próbál nekifutni az MSZP-vel a következő négy esztendőnek. Négy év múlva is be kellene valahogy jutni a törvényhozásba – erre keresi az esélyt –, de jelenlegi, amortizált pártjának nem sok jóval kecsegtet már a „holnapra megforgatjuk az egész világot” internacio­nalista jövőképe. Bár országunk jelenkori esélyeit látná ennyire körültekintően! Legújabban fehér kempingszékeivel járja az országot, és „a téma az utcán hever” jegyében arra keresi a választ, hogy vészjósló bimbamolása miért hagyta teljesen hidegen a magyar választókat. Egy minapi nyilatkozata politikatörténeti kuriózum. Riporter: „Ha azt látja, hogy az emberek nagy többségben nem azt támogatják, amit ön egyébként helyesnek vél, akkor megváltoztatja a politikáját? Mert ha jól értem, ezeknek a kiüléseknek az az értelmük, hogy meg akarja érteni, miért gondolják mások meggyőződéssel azt, hogy nem az a jó irány, amit ön visz.” Ujhelyi válasza: „Attól, hogy meg akarom érteni, még nem biztos, hogy meg akarok felelni az elvárásaiknak. A megértés azt szolgálja, hogy rájöjjek arra, hogy az én igazam, az a jövő, amit én gondolok a magyarságnak, a családjainknak, a gyermekeinknek, az a jó, az az igaz.”

Létezik ennél önleleplezőbb egoista arcátlanság? Ujhelyi sajátos megértése csupán azt szolgálja, hogy a saját igaza az egyedül üdvözítő, még ha bele is gebednénk annak ránk gyakorolt következményeibe. Azt gondolom, hogy ennek bizonyságáért kár üldögélnie városaink főterein, elég lenne otthon, a szobai tükör előtt ismételgetnie, hogy „Rájöttem, igazam van, de ha mégsem, akkor is nekem van igazam”. Besenyő Pista bácsi is megmondta: „Má’ megin’ igazam van. Há’ nem? De!”

Ujhelyi példája csupán egy a sok közül, néhány kivételtől eltekintve konstruktív magatartást tanúsító balos politikai szereplőt egyszerűen nem tudok megemlíteni az ellenzéki oldalon. Szerintem el kellene gondolkodni azon, hogy törvényalkotóink a „közveszélyes munkakerülést” folytató parlamenti képviselőket ne vaskos javadalmazással legitimálják alibi tevékenykedésükért, hanem inkább az országunknak tényleges haszonnal járó kötelező és végrehajtandó közérdekű munkával büntessék őket, ha rászolgálnak. Hadházy Ákos mesélhet nekik, ő már egyéb okokból, de rendelkezik közmunkagyakorlattal.

Ujhelyi EP-képviselő úr esetében a társadalom tekintélyes része üdvözölné, ha nem illegetné-billegetné magát tovább országunk rossz hírét költve itthon és a brüsszeli fórumokon, hanem saját „önmagam” nevű figurájának zsinórjait elvágva – megszabadulva az MSZP vörös ballasztjától – megpróbálna ténylegesen a haza üdvére tenni politikai pályafutása még hátralevő részében. Végezetül hangsúlyozni szeretném, hogy a tőle eddig látottakat és elharangozottakat soha nem tekintettem produktív, az országunkat szolgáló munkának. Eddigi teljesítménye csak tartalom nélküli, erőltetett bohózat volt, amelyen nevetés helyett már időtlen idők óta csak sírni lehet. Há’ nem? De!

A szerző színművész

Borítókép: Ujhelyi István (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)