Ha a baloldal választási vereségétől egyet hátralépve azt tesszük nagyító alá, hogy a politikai térben elszenvedett földrengésszerű kudarcukból milyen következtetéseket vontak le eddig együtt és külön-külön, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az égegyadta világon semmit. Eddig is homokozónak és vásári komédiáik színterének tekintették a Parlament jobbra és nemesebbre érdemes tereit, ahol a demokrácia mindenkori ünnepét jelentő választási eredmény ismeretében a balos játszópajtások – ahelyett, hogy elfogadnák a kisebb sárga lapátot és a még annál is kisebb piros, műanyag dömpert, amelyekkel az egyik sarokban csöndben meghúzva magukat szemlélhetnék a nagyokat, hogy miként kell jelképesen várat, amúgy hazát építeni – ugyanott folytatják gyermekded ki- és bemasírozásaikat, hatalmas mellénnyel előadott kioktatásaikat arról, hogy voltaképpen őket illetné az egész homokozó. A „Holdról is látszó” Fidesz–KDNP-győzelem ellenére mégis úgy tesznek, mintha ők nyerték volna meg négyötöddel az idei választásokat.
E cikkben egyetlen balos karrierista eddigi életművén keresztül arra teszek kísérletet, hogy a hazánkat sújtó ellenzéki lét „sanyarúságáról” és állítólagos embert próbáló „viszontagságairól” lerántsam a leplet. Ujhelyi Istvánról, mindannyiunk brüsszeli harangozójáról tudjuk, hogy ha rajta múlhatna Magyarország integritása, léte, akkor igen rövid idő alatt – a mindent amortizáló eddigi eredményeit látva – egy emberként sóhajtana fel a nemzet, ezekkel a szavakkal: „Na, nekünk tényleg harangoztak!”
Kis kitérővel elevenítsük fel Ujhelyiről azt a közkeletű, sohasem cáfolt emléket, miszerint országfelvirágoztató szándékával anno Szegeden először a Fideszbe jelentkezett, de miután értésére adták, hogy indító munkaszerződésében foglalkozásként először nem a miniszterelnöki besorolás lesz feltüntetve, azaz a szamárlétrát végig kell járnia, így Ujhelyi ennek az információnak a lendületével átsasszézott a néhány sarokkal távolabb található MSZP-irodába, ahol – ismerve eddigi pályaívét – kellő gyorsasággal emelkedhetett státusaiban, az önmaga által elvárt tempó szerint. Nem szeretnék életrajzírója lenni, így csak dióhéjban érintem karrierállomásait. Az MSZP-be való 1993-as belépésétől napjainkig számított csaknem harminc éve alatt volt ő már minden: mezei országgyűlési képviselő, aztán miniszterelnöki főtanácsadó, majd kormánymegbízott, államtitkár, az Országgyűlésnek és saját pártjának alelnöke, végül 2014-től európai parlamenti képviselő, ahonnan véget nem érően szórja sirámait a világba hazánkról.
Ahogy a kabáthoz tartozik a gomb, ahogyan az angyalok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ólálkodó ördögöket, ugyanígy a politikai térben is létezik a mindenkori gazdatest, amelyre felkapaszkodva az élősködő is majdnem azonos minőségben tengetheti életét. Az állandósulni látszó, örökös politikai árnyékban Ujhelyinek legalább olyan kifizetődő a létezés, mint a politika országot vezető napos oldalán. Köztudomású, hogy mindennek a tagadásához nem szükséges különösebb szellemi kihívás, és az ellenzéki pozíciókat legalább annyira megfizetik, mint Magyarország tizenkét éve nagy pályán, kormányzati szerepben focizóinak munkáját. És ebben van Ujhelyi titka. Meggyőződésem szerint, ha ne adj’ isten valamilyen kifürkészhetetlen okból a kezébe – kezükbe – kerülne hazánk irányítása, ők lennének a legjobban meglepve, mint az elsápadt Medgyessy Péter pár ciklussal ezelőtt.
Ellenzéki szerepükben viszont felelősségük egyenlő a nullával. Felmondani eddig is csak a brüsszeli verdikteket tudták, ellenben kormányzati szerepben dolgozni is kellene. A négyévente ajánlott „megoldásaik” ismeretében megállapítható, hogy munkájuk sosem párosul az ország lakosságának elismerő és elegendő szavazatra váltható főhajtásával.
