Ujhelyi úr és a fehér kempingszékei

Ha a baloldal választási vereségétől egyet hátralépve azt tesszük nagyító alá, hogy a politikai térben elszenvedett földrengésszerű kudarcukból milyen következtetéseket vontak le eddig együtt és külön-külön, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az égegyadta világon semmit. Eddig is homokozónak és vásári komédiáik színterének tekintették a Parlament jobbra és nemesebbre érdemes tereit, ahol a demokrácia mindenkori ünnepét jelentő választási eredmény ismeretében a balos játszópajtások – ahelyett, hogy elfogadnák a kisebb sárga lapátot és a még annál is kisebb piros, műanyag dömpert, amelyekkel az egyik sarokban csöndben meghúzva magukat szemlélhetnék a nagyokat, hogy miként kell jelképesen várat, amúgy hazát építeni – ugyanott folytatják gyermekded ki- és bemasírozásaikat, hatalmas mellénnyel előadott kioktatásaikat arról, hogy voltaképpen őket illetné az egész homokozó. A „Holdról is látszó” Fidesz–KDNP-győzelem ellenére mégis úgy tesznek, mintha ők nyerték volna meg négyötöddel az idei választásokat.

E cikkben egyetlen balos karrierista eddigi életművén keresztül arra teszek kísérletet, hogy a hazánkat sújtó ellenzéki lét „sanyarúságáról” és állítólagos embert próbáló „viszontagságairól” lerántsam a leplet. Ujhelyi Istvánról, mindannyiunk brüsszeli harangozójáról tudjuk, hogy ha rajta múlhatna Magyarország integritása, léte, akkor igen rövid idő alatt – a mindent amortizáló eddigi eredményeit látva – egy emberként sóhajtana fel a nemzet, ezekkel a szavakkal: „Na, nekünk tényleg harangoztak!”

Kis kitérővel elevenítsük fel Ujhelyiről azt a közkeletű, sohasem cáfolt emléket, miszerint országfelvirágoztató szándékával anno Szegeden először a Fideszbe jelentkezett, de miután értésére adták, hogy indító munkaszerződésében foglalkozásként először nem a miniszterelnöki besorolás lesz feltüntetve, azaz a szamárlétrát végig kell járnia, így Ujhelyi ennek az információnak a lendületével átsasszézott a néhány sarokkal távolabb található MSZP-irodába, ahol – ismerve eddigi pályaívét – kellő gyorsasággal emelkedhetett státusaiban, az önmaga által elvárt tempó szerint. Nem szeretnék életrajzírója lenni, így csak dióhéjban érintem karrierállomásait. Az MSZP-be való 1993-as belépésétől napjainkig számított csaknem harminc éve alatt volt ő már minden: mezei országgyűlési képviselő, aztán miniszterelnöki főtanácsadó, majd kormánymegbízott, államtitkár, az Országgyűlésnek és saját pártjának alelnöke, végül 2014-től európai parlamenti képviselő, ahonnan véget nem érően szórja sirámait a világba hazánkról.

Ahogy a kabáthoz tartozik a gomb, ahogyan az angyalok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ólálkodó ördögöket, ugyanígy a politikai térben is létezik a mindenkori gazdatest, amelyre felkapaszkodva az élősködő is majdnem azonos minőségben tengetheti életét. Az állandósulni látszó, örökös politikai árnyékban Ujhelyinek legalább olyan kifizetődő a létezés, mint a politika országot vezető napos oldalán. Köztudomású, hogy mindennek a tagadásához nem szükséges különösebb szellemi kihívás, és az ellenzéki pozíciókat legalább annyira megfizetik, mint Magyarország tizenkét éve nagy pályán, kormányzati szerepben focizóinak munkáját. És ebben van Ujhelyi titka. Meggyőződésem szerint, ha ne adj’ isten valamilyen kifürkészhetetlen okból a kezébe – kezükbe – kerülne hazánk irányítása, ők lennének a legjobban meglepve, mint az elsápadt Medgyessy Péter pár ciklussal ezelőtt.

Ellenzéki szerepükben viszont felelősségük egyenlő a nullával. Felmondani eddig is csak a brüsszeli verdikteket tudták, ellenben kormányzati szerepben dolgozni is kellene. A négyévente ajánlott „megoldásaik” ismeretében megállapítható, hogy munkájuk sosem párosul az ország lakosságának elismerő és elegendő szavazatra váltható főhajtásával.

További Vélemény híreink

Robbanásközeli állapotban a Jobbik

Ujhelyi most „Esély” névvel próbál nekifutni az MSZP-vel a következő négy esztendőnek. Négy év múlva is be kellene valahogy jutni a törvényhozásba – erre keresi az esélyt –, de jelenlegi, amortizált pártjának nem sok jóval kecsegtet már a „holnapra megforgatjuk az egész világot” internacionalista jövőképe. Bár országunk jelenkori esélyeit látná ennyire körültekintően! Legújabban fehér kempingszékeivel járja az országot, és „a téma az utcán hever” jegyében arra keresi a választ, hogy vészjósló bimbamolása miért hagyta teljesen hidegen a magyar választókat. Egy minapi nyilatkozata politikatörténeti kuriózum. Riporter: „Ha azt látja, hogy az emberek nagy többségben nem azt támogatják, amit ön egyébként helyesnek vél, akkor megváltoztatja a politikáját? Mert ha jól értem, ezeknek a kiüléseknek az az értelmük, hogy meg akarja érteni, miért gondolják mások meggyőződéssel azt, hogy nem az a jó irány, amit ön visz.” Ujhelyi válasza: „Attól, hogy meg akarom érteni, még nem biztos, hogy meg akarok felelni az elvárásaiknak. A megértés azt szolgálja, hogy rájöjjek arra, hogy az én igazam, az a jövő, amit én gondolok a magyarságnak, a családjainknak, a gyermekeinknek, az a jó, az az igaz.”

Létezik ennél önleleplezőbb egoista arcátlanság? Ujhelyi sajátos megértése csupán azt szolgálja, hogy a saját igaza az egyedül üdvözítő, még ha bele is gebednénk annak ránk gyakorolt következményeibe. Azt gondolom, hogy ennek bizonyságáért kár üldögélnie városaink főterein, elég lenne otthon, a szobai tükör előtt ismételgetnie, hogy „Rájöttem, igazam van, de ha mégsem, akkor is nekem van igazam”. Besenyő Pista bácsi is megmondta: „Má’ megin’ igazam van. Há’ nem? De!”

Ujhelyi példája csupán egy a sok közül, néhány kivételtől eltekintve konstruktív magatartást tanúsító balos politikai szereplőt egyszerűen nem tudok megemlíteni az ellenzéki oldalon. Szerintem el kellene gondolkodni azon, hogy törvényalkotóink a „közveszélyes munkakerülést” folytató parlamenti képviselőket ne vaskos javadalmazással legitimálják alibi tevékenykedésükért, hanem inkább az országunknak tényleges haszonnal járó kötelező és végrehajtandó közérdekű munkával büntessék őket, ha rászolgálnak. Hadházy Ákos mesélhet nekik, ő már egyéb okokból, de rendelkezik közmunkagyakorlattal.

Ujhelyi EP-képviselő úr esetében a társadalom tekintélyes része üdvözölné, ha nem illegetné-billegetné magát tovább országunk rossz hírét költve itthon és a brüsszeli fórumokon, hanem saját „önmagam” nevű figurájának zsinórjait elvágva – megszabadulva az MSZP vörös ballasztjától – megpróbálna ténylegesen a haza üdvére tenni politikai pályafutása még hátralevő részében. Végezetül hangsúlyozni szeretném, hogy a tőle eddig látottakat és elharangozottakat soha nem tekintettem produktív, az országunkat szolgáló munkának. Eddigi teljesítménye csak tartalom nélküli, erőltetett bohózat volt, amelyen nevetés helyett már időtlen idők óta csak sírni lehet. Há’ nem? De!