Aki nemzetstratégiáról gondolkodik, hasonlóképpen cselekszik. Ahogy a református egyház zsinatának lelkészi elnöke nemrég a lapunknak adott interjúban elmondta (A hívő keresztyén élet nem öncélú, Magyar Nemzet, 2022. július 23.), olyan korszakhatárhoz érkeztünk, amikor érdemes megállni és átgondolni, hogy mit tettünk eddig és hol tartunk, s ennek alapján kitűzni a jövőbe mutató célokat, feladatokat. Ez azért is indokolt, mert az elmúlt tíz-tizenkét év a magyarság gyarapodásáról szólt, de az elkövetkező évek várhatóan a megmaradásról fognak szólni.

A megmaradás múltbeli tapasztalatairól, mostani lehetőségeiről és új kihívásairól, feladatairól egyháznak, kormánynak, civil szervezeteknek, felelős értelmiségieknek, szakembereknek is érdemes számot vetni, töprengeni és (újra)tervezni. A csütörtökön kezdődött, vasárnapig tartó hagyományos szárszói konferenciának az idén nem véletlenül a református nemzetstratégia a témája. Hiszen a magyar reformátusságnak négy és fél évszázados történelmi hagyománya a nemzetmegtartásra irányuló létszemlélet. S most, a válságok és veszélyek korába lépve az a kérdés, hogy milyen megalapozással és szemlélettel folytatható ez az évszázados felelősségű hagyomány. Hogyan tudunk úgy cselekedni, hogy megmaradjunk? A cél több mint ezer éve ugyanaz, de (Sütő András szavaival) meg kell tanulnunk minden órának a maga parancsát, amely nem azonos egy másik óra parancsával. És ami egykor jó döntés, sikerre vezető cselekvés volt, nem biztos, hogy később is az. Ami pedig egykor rossz döntés és téves cselekvés volt, az sokszor csak utólag látható.

A megmaradásért küzdő magyarság vezetői sokszor hiába látták az óra parancsát, nem tudták végrehajtani. Ahogy a Habsburg- és az Oszmán Birodalom (a „két pogány”) közt kötélen táncoló Erdélyi Fejedelemség egyik legbölcsebb vezetője, a református Bethlen János kancellár és történetíró kimondja (Jókai egyik regényében idézi) a szállóigévé vált keserű igazságot: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.” A magyar romlásnak századában a katolikus Zrínyi Miklós horvát bán, kora legkiválóbb katonája és hadvezére jól látta a török áfium ellen való orvosságot, mégsem tudta vele meggyógyítani nemzetét. Azt kérdezte: miért kelljen elvesznünk avagy kétségbe esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér van, s Isten mennyországában a mi bizodalmunk lehet? A receptje ez volt: „…ha mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, segítségül híván Istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért”, a kész gyorsaság és a gyors készség által elérhetjük mi, magyarok nemcsak a dicsőséget, de a megmaradásunkat is.

A nemzet- és országegyesítés Zrínyinek sajnos éppúgy nem sikerült, mint előtte Bethlen Gábornak. Akinek uralkodói credóját legszebben Móricz Zsigmond fogalmazta meg Erdély-trilógiája Tündérkert részének végén, amikor az új fejedelem így szól a rendek küldötteihez: „Alázattal kérem az országot, higgyétek meg, mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.” Jó két századdal később a „legnagyobb magyar” hasonló szellemben fordult Magyarország képviselői­hez: „kössünk már valahára egy szebb frigyet, mely alatt nem egyesek haszna s előmenetele lappang, hanem a közjó melegítő sugára fényledez”. Széchenyi intelme nekünk, mai magyaroknak is szól: „Szakadozva felette gyengék vagyunk, egyszívűek, egyakaratúak pedig óriási erő”.

Újra és újra rá kell döbbennünk, hogy ha magyar nemzetként megmaradni kívánunk, a rossz, romboló folyamatok visszafordításában, a lelki, szellemi, erkölcsi megújulásban csak magunkra számíthatunk. Balog Zoltán püspök lapunknak így fogalmazott: „A hívő keresztyén életnek nem öncélúnak, hanem céltudatosnak kell lennie, melyben benne van az embertárs, a felebarát, hiszen az egyéni célokat is csak másokkal együtt lehet megvalósítani. Át kell tudnunk adni a következő nemzedékeknek is azt a meg­győződést, hogy ha az életednek nem önmagadban van a kizárólagos célja, hanem magasabb rendű céljaid is vannak, akkor az egy boldogabb élet lesz.”

Nemrég a Magyar Nemzeti Bank közreadott egy globális vitairatot Új fenntartható közgazdaságtan címmel. Ennek bevezetőjében Matolcsy György elnök – aki régóta a hosszú távú, átfogó nemzetstratégiában gondolkodó és aszerint cselekvő felelős ­vezetőink egyike – azt írja, a múlt sikeres példáit érdemes átemelni a jövőbe. A múlt sikerei azonban nem adnak pontos iránytűt, mert a történelem, benne a gazdaság törvényei, döntő pontokon megváltoztak.
Lehet-e pontos iránytű nélkül hajózni? Németh László a Tanú folyóirata első számában azt írta, kora igazi múzsája a szorongó tájékozatlanság – „hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek”. A folyamatosan formálódó – a megőrzés és a megújítás, a múlt és a jövő dinamikus egységét képviselő – református nemzetstratégia azáltal segíthet oldani a szorongó tájékozatlanságot, és a jövő felé kormányozni hajónkat, hogy ember alkotta navigációs eszközök (térkép, iránytű, GPS stb.) helyett a taton ülő angyalra mutat. Ő Isten küldötte, hírnöke, és kezében tartja a Szentírást, amely hitünknek és életünknek zsinórmértéke, igazi iránytűje. Olyan fundamentum, egyetlen szilárd pont, amit az ókori Arkhimédésztől a modern kori tudósokig, ideológusokig és társadalommérnökökig sokan kerestek, de máig nem találják, pedig ott van a szemük előtt. A magyar reformátusok azonban Pál apostollal együtt tudják, hogy „hitben járunk, nem látásban”.

Borítókép: Balog Zoltán (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)