Vajon ép ésszel ki gondolta volna – mondjuk hét évvel ezelőtt – Brüsszelből, Strasbourgból, Berlinből, Párizsból, Gyuri bácsi szobájából, a Holdról vagy a Galaktikus Birodalomból nézve, hogy néhány közép-európai ország nem képes megérteni és elfogadni az Európába illegálisan érkező migránstömegek uniós tagországok között szétosztásának amilyen pofonegyszerű, olyan zseniális mechanizmusát?
Hiszen az Európai Bizottság feledhetetlenül sármos és mókás luxemburgi elnöke is megüzente 2016 szeptemberében a kelet-európaiaknak, hogy tanulják meg szeretni a migránskvótát, mert a migrációs válságot szolidaritással és szívvel kell kezelni.
Például az elmaradott, az európai értékek iránt érzéketlen és éretlen magyarok olyannyira nem értették meg e progresszív és szívhez szóló terv zsenialitását, hogy a Jean-Claude Juncker atyai intése után pár nappal megrendezett országos népszavazáson több mint 98 százalékos többséggel arra szavaztak: nem akarják, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését. Szám szerint 3 362 224 fő szavazott így, és csupán 56 163-an úgy, hogy de igen, akarják. A választásra jogosultak kevesebb mint a fele vett részt ugyan a népszavazáson, ezért az közjogi értelemben nem volt érvényes, de aki tartózkodott a véleménynyilvánítástól, annak a véleménye nem ismert, tehát nem számít. Politikai értelemben a népszavazás eredményes volt, hiszen azt lehetett, kellett figyelembe venni, amit ismerünk: az igeneket és a nemeket.
Ez nem ördögtől való értelmezés, gondoljunk csak a Magyarországot elmarasztaló Sargentini-jelentés 2018. szeptemberi európai parlamenti megszavazására, amikor a tartózkodó szavazatokat nem vették figyelembe, csak az igeneket és a nemeket, s így jött ki a kétharmados szavazattöbbség, ami megalapozta az uniós hetes cikk szerinti eljárás megindítását hazánk ellen. Ha 448 európai parlamenti képviselő szavazata elég volt, 3 362 224 magyar állampolgár szavazata nem elég?