Vajon ép ésszel ki gondolta volna – mondjuk hét évvel ezelőtt – Brüsszelből, Strasbourgból, Berlinből, Párizsból, Gyuri bácsi szobájából, a Holdról vagy a Galaktikus Birodalomból nézve, hogy néhány közép-európai ország nem képes megérteni és elfogadni az Európába illegálisan érkező migránstömegek uniós tagországok között szétosztásának amilyen pofonegyszerű, olyan zseniális mechanizmusát?
Hiszen az Európai Bizottság feledhetetlenül sármos és mókás luxemburgi elnöke is megüzente 2016 szeptemberében a kelet-európaiaknak, hogy tanulják meg szeretni a migránskvótát, mert a migrációs válságot szolidaritással és szívvel kell kezelni.
Például az elmaradott, az európai értékek iránt érzéketlen és éretlen magyarok olyannyira nem értették meg e progresszív és szívhez szóló terv zsenialitását, hogy a Jean-Claude Juncker atyai intése után pár nappal megrendezett országos népszavazáson több mint 98 százalékos többséggel arra szavaztak: nem akarják, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését. Szám szerint 3 362 224 fő szavazott így, és csupán 56 163-an úgy, hogy de igen, akarják. A választásra jogosultak kevesebb mint a fele vett részt ugyan a népszavazáson, ezért az közjogi értelemben nem volt érvényes, de aki tartózkodott a véleménynyilvánítástól, annak a véleménye nem ismert, tehát nem számít. Politikai értelemben a népszavazás eredményes volt, hiszen azt lehetett, kellett figyelembe venni, amit ismerünk: az igeneket és a nemeket.
Ez nem ördögtől való értelmezés, gondoljunk csak a Magyarországot elmarasztaló Sargentini-jelentés 2018. szeptemberi európai parlamenti megszavazására, amikor a tartózkodó szavazatokat nem vették figyelembe, csak az igeneket és a nemeket, s így jött ki a kétharmados szavazattöbbség, ami megalapozta az uniós hetes cikk szerinti eljárás megindítását hazánk ellen. Ha 448 európai parlamenti képviselő szavazata elég volt, 3 362 224 magyar állampolgár szavazata nem elég?
Persze Brüsszelben, Strasbourgban az sem elég, hogy a több mint 3,3 millió magyar állampolgár szabad akaratnyilvánítása és a 2018-as választás demokratikus felhatalmazása alapján 2018 júniusában az Országgyűlés kétharmados többsége az alaptörvény hetedik módosításában rögzítette, hogy Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be, idegen állampolgár országunk területén csak a magyar hatóságok által egyedileg elbírált kérelme alapján élhet. Ugyanakkor Magyarország – kérelemre – menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, azonban nem jogosult menedékjogra az, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve.
Vajon ép ésszel ki gondolná ma e lángoktól ölelt kis országban, hogy Brüsszelben, Strasbourgban, Berlinben, Párizsban, Gyuri bácsi szobájában stb. még mindig nem értik meg, hogy Magyarország független, demokratikus jogállam, amelynek népe, parlamentje és kormánya a migránsválság 2015-ös kezdete óta számtalan alkalommal egyértelműen kinyilvánította: nem értünk egyet azzal az unióban (pillanatnyilag) uralkodó nézettel, hogy a demográfiai és a gazdasági problémákat bevándorlással kell megoldani? Mi – ellentétben jó néhány uniós országgal – nem kívánunk bevándorlóországgá, multikulturális, kevert, oldott kéveként széthulló társadalommá válni, ezért nem fogadtunk és fogadunk el semmilyen kötelező migránsszétosztási, -betelepítési kvótát.
Ennek alternatívájaként Orbán Viktor miniszterelnök már több mint hét éve letett az unió asztalára egy tízpontos javaslatcsomagot – Schengen 2.0 akcióterv címen –, amely a menekültügyi rendszer reformja helyett az uniós külső határok megvédését szorgalmazta. Világossá tette, hogy számunkra elfogadhatatlan olyan rendszer, amely beengedi az EU-ba a migránsokat, majd kötelező befogadást ír elő minden tagállamnak.
Mégis, az uniós belügyminiszterek múlt csütörtöki tanácskozásán a korábbiaknál is súlyosabb betelepítési kvótát fogadtak el, többségi szavazással, a magyar elutasítás ellenére. Eszerint ha egy tagország nem hajlandó befogadni a rá kiszabott kvótát, akkor minden visszautasított migráns után büntetésként 22 ezer eurót, azaz több mint nyolcmillió forintot kellene fizetnie. Ez hazánk esetében akár százmilliárdos nagyságrendet is elérhet…
Vajon ép ésszel ki gondolja Brüsszelben, hogy ha mi, magyarok – és nyilván más közép-európaiak is – hét év alatt sem tanultuk megszeretni a migránskvótát, akkor most engedünk az újabb diktátumnak és zsarolásnak? Igaz, az elfogadott paktum még csak tervezet, amely június végén az unió állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács elé kerülhet, ahol viszont nem többségi, hanem egyhangú szavazás szükséges bármilyen jogerős döntéshez. És aligha titok bárki előtt, hogy a magyar miniszterelnök ebben a kérdésben hogyan fog voksolni.
