Aligha van olyan magyar, aki ne tudná, hogy augusztus 20. keresztény államalapító királyunk, Szent István napja. Idősebb honfitársaink még arra is emlékeznek, hogy 1990 előtt négy évtizeden át ezen a napon ünnepelte az államszocialista rezsim a „népköztársasági alkotmányt”.
A hazánkat megszálló szovjet birodalmat szolgáló magyarországi kommunisták ugyanis 1949-ben tudatosan tették Szent István napjára az „alkotmány ünnepét”, „új honfoglalásnak” minősítve a sztálinista diktatúrát.
A múltat végképp eltörölni igyekvő Rákosiék ezzel a csalással próbálták kitörölni a magyar nép emlékezetéből a Szent Istvánnal kezdődő évezredes magyar keresztény államiságot. Ami persze hiú ábránd volt részükről, hiszen mint Krúdy majd száz éve oly plasztikusan megírta:
„Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné.”
Szent István napja a legrégebbi egyházi, állami, nemzeti ünnepünk, a magyar azonosságtudat és összetartozás legfőbb jelképe. Hogy mennyire tisztelte és szerette őt a magyar nép, azt a katolikusok által századok óta énekelt Szent István-himnusz is bizonyítja:
„Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! / Ki voltál valaha országunk istápja! / Hol vagy István király? Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben teelőtted sírván.”
A mohácsi vész idején Szent István első magyar nyelvű életrajzának szerzője, az ismeretlen karthauzi szerzetes találóan foglalta össze első királyunk karizmatikus méltóságait, illetve érdemeit:
„Első mondatik: Istentül adatott nemes királyság, másod: dicséretes apostolság, harmad: doktorság. Ó, bizonyával nagy isteni ajándék, kinek ilyen és ennyi malaszt engedtetik.”
Jó négyszáz évvel később Hóman Bálint történész így méltatta első királyunkat:
„Szent István lelke a magyar öntudat, a krisztusi hit, a nyugati szellem felbonthatatlan szintézise […] Személyében teljes harmóniában forrott össze a keleti pogány fejedelem és a nyugati keresztény király alakja; államszervező munkásságát keresztény értékeszmék irányították, de ugyanakkor ősi hagyományok szelleme hatotta át […] ő maga keresztény monarcha létére is Etele és Árpád méltó utóda volt.”
1990 óta hivatalosan is megint Szent István napját ünnepeljük augusztus 20-án, s az ezeréves államalapítás emlékének megörökítéséről szóló 2000. évi I. törvény deklarálta, hogy Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel, és „Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik”.
Az tehát köztudott, hogy kinek a napja augusztus 20-a. Az azonban sokkal kevésbé, hogy kinek köszönhetően lett éppen ez a nap Szent István napja. Hiszen augusztus 15-e sokkal indokoltabb lett volna, mivel ez volt István király halálának napja, emellett ez a nap volt az általa és utódai által rendszeresen összehívott fehérvári törvénynapok időpontja, ami egybeesett az egyik legnagyobb katolikus ünneppel, Szűz Mária mennybevitelének, azaz Nagyboldogasszony napjával.
Miért és hogyan lett mégis augusztus 15-e helyett 20-a Szent István napja? Úgy, hogy a (később szintén szentté avatott) I. László, a „lovagkirály” 1083-ban kezdeményezte nagy elődje szentté avatását, s VII. Gergely pápa felhatalmazása alapján augusztus 15-re, István halálának 45. évfordulójára országos zsinatot hívott össze Székesfehérvárra, ahol első királyunkat eltemették. Háromnapos böjtöt és imádkozást hirdettek, amely idő alatt csodás gyógyulások történtek, s e bizonyító csodajelek alapozták meg István szentté avatását. A három nap elteltével azonban hiába próbálták felemelni az 1061. évi pogánylázadás idején a föld alá, kősírba temetett földi maradványok fölé helyezett nagy kőlapot, az meg se mozdult.
Ekkor egy apáca égi látomására hallgatva László király parancsot adott, hogy engedjék szabadon Visegrádon börtönben tartott unokatestvérét, a királyi hatalmától 1074-ben Géza és László hercegek által megfosztott Salamont.
Vagyis a nagylelkű lovagkirály megkegyelmezett az ellene javíthatatlanul áskálódó Salamonnak, sőt – mint az Árpád-dinasztiából származó vérrokonát – őt is részesévé tette István szentté avatási szertartásának. Végül a Mária mennybevitele utáni ötödik nap, augusztus huszadika reggelén tudták elmozdítani a kőpadlóból kiemelkedő márványtáblát, majd felnyitni az István csontjait őrző koporsót, és ekkor történt meg az oltárra emelése.
Így lett 1083-ban augusztus 15-e helyett 20-a István király szentté avatásának napja, amit az 1092. szabolcsi, László király vezette zsinaton a magyar egyház felvett – s a király törvénybe iktatott – a kötelező ünnepek sorába. László egyúttal Szent István napjára helyezte át az addig Nagyboldogasszony napján tartott törvénylátó széket. II. András király 1222. évi Aranybullája megerősítette, hogy évenként a szent király ünnepén a mindenkori király (akadályoztatása esetén pedig a nádor) Fehérváron tartozik ünnepelni, továbbá az ügyeket meghallgatni és ítélkezni. Nagy Lajos király uralkodásától kezdve szerepelt a naptárakban augusztus 20-a egyházi ünnepként. Mária Terézia királynő pedig 1771-ben rendelte el, hogy augusztus 20-a egyben világi ünnep is legyen. Szent István napja hivatalos állami ünneppé és munkaszüneti nappá 1891-ben vált a magyar képviselőház döntése alapján. A Szent István-kultusz csúcspontja 1938-ban, az állam- és egyházszervező király halálának 900. évfordulóján volt.
Tehát a Szent István-napot, illetve a Szent István-kultusz létrejöttét leginkább Szent László királynak köszönhetjük. Emellett
a fő érdeme az volt, hogy a népe által szeretett „kegyes királyként” – az államalapító király halálát követő négy évtized rút belviszályai és véres küzdelmei után – megteremtette a békét, a törvényes rendet, a tulajdon- és közbiztonságot,
befejezte István állam- és egyházszervező munkáját, megvédte az országot az ellenséges hatalmaktól és a keleti pogányok támadásaitól, s elsőként gyarapította a Szent István-i Magyarországot Horvátország és Szlavónia felé.
Augusztus 20-án ezért indokolt az elsővel együtt második szent királyunkra is méltó módon emlékezni és emlékeztetni.
Borítókép: Szent István, az államalapító király (Fotó: Éberling András)
