„Az Úr (gúnnyal): Legyen, amint kivánod. / Tekints a földre, Éden fái közt / E két sudar fát a kellő középen / Megátkozom, aztán tiéd legyen.
Lucifer: Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, / S egy talpalatnyi föld elég nekem, / Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)”
Elindult. Úton van mindig, fáradhatatlanul, s most megérkezett. Megérkezett hozzánk, berendezkedett nálunk, és úgy tűnik, nyerésre áll.
„Az Európát érintő migrációs válság valójában civilizációs válsággá szélesedett, a Kelet Nyugatra jött – fogalmazott. – Az iszlám kultúra új területeket foglal magának, egyre nagyobb számban telepednek le muszlimok Nyugat-Európa városaiban. […] Európa politikai illúzióba ringatja magát, amikor azt gondolja, hogy az iszlám világból jött emberekkel együtt nem kapja meg azokat a törvényeket, szokásokat és konfliktusokat, amelyek e kultúrán belül hosszú évszázadok óta léteznek.”
Miniszterelnökünk szavait meg sem próbálják cáfolni, azon egyszerű oknál fogva, hogy cáfolhatatlanok. Ez van. És még csak nem is ez a legnagyobb baj. Mert ha lenne egy erős, magabízó és magabíró kereszténység, akkor lenne ellenerő. S persze akkor itt sem lennének, mert itt sem lehetnének, akik az életünkre és a világunkra törnek. De itt vannak, mivel nincs magabíró és magabízó kereszténység.
Lucifer ott kezdte a munkát, igen eredményesen. Például Brüsszelben:
„Több mint ötszázan sereglettek össze a molenbeeki Keresztelő Szent János-templomban nagyböjt harmadik vasárnapjának estéjén. Tán a hatos misére? Nem, olyan ott nincs, elegendő egyetlen délelőtti szertartás – hanem iftar vacsora zajlott, ramadán alkalmából, ünneplendő a napnyugtát. Bent, a templomban, hosszú asztalok mellett.
Muszlim lakomával, müezzinnel, amerikai dalokkal, palesztin zászlóval és baseballsapkás férfiakkal egy szemlátomást kiválóan brüsszelizálódott kameruni plébánosra bízott katolikus templomban. Amelynek védőszentje a sáskát evő aszkéta és vértanú Keresztelő Szent János, akinek bűnbánatra hívó szavaira sorra keresztelkedett meg Júdea és a Jordán egész vidéke. »Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit« – mondta; »a fejsze már a fák gyökerén van: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt« – figyelmeztetett, hogy most a nevét viselő templomban a kultúrák »sokszínűségét« ünnepeljék háromfogásos arab menüvel, szigorúan bor nélkül, nem zavartatva magukat a színes molinókkal eltakart oltártól és tabernákulumtól.”
Lucifer is ott volt ezen a vacsorán. S amikor a muszlimok legjobban érezték magukat, bement a lepel mögé, s beleröhögött a Megváltó arcába. – Na, mit szólsz? Milyen a teljes önfeladás? Hát ilyen. Éppen ilyen. És a fősodor szerint ezt most körbe kell táncolni, lehetőség szerint szivárványszínű öltözékben, a férfiak szoknyában, a nők munkásoverallban és bakancsban, Lucifer pedig ott megy elöl, s tilinkózik hozzá „modern” és „népszerű” muzsikát.
Tényleg, belegondoltak már, hogy amikor a feketék tényleg el voltak nyomva, amikor rabszolgák voltak, akkor bluest és gospelt énekeltek és játszottak, meg jazzt, és maga volt a csoda, amit műveltek, s Louis Armstrong fújta a trombitáját, ahogy nem fújta senki más, s azt énekelte, hogy „I see skies of blue and clouds of white / The bright blessed days, the dark sacred nights / And I think to myself / What a Wonderful World”.
