A katonapolitika keretbe helyez mindent, és érdekes kultúrtörténeti huszárvágással bizonyítja: csak a körítés változott az elmúlt szűk ezer év alatt, az emberiség nem. Hiszen mit láthatunk a bayeux-i falikárpiton? A hódító normann vitézek, az elbukó angolszászok és a díszes latin szöveg mellett a háború kíméletlen, nyers, giccstől-pátosztól mentes ábrázolását. Lefejezett embereket, felgyújtott háza előtt könyörületért esengő, fia kezét szorongató szász anyát. Ez a ritkán tapasztalható, húsba maró pontosság és őszinteség egy olyan korból tekint le ránk, amikor a társadalom túlnyomó hányada a folyamatos éhínségektől, járványoktól sújtottan, írástudatlanságban, nyomorban élt, és hitét a transzcendens misztikumokban keresve várta személyes megváltását.
Hogy milyen lehetett az élet a kárpit elkészülte idejében, arról izgalmasan mesél a francia középkorász, Georges Duby hangulatjelentése, A katedrálisok kora. Ismeretében valamelyest vitába lehet szállni a Guardianben publikáló Jonathan Jones megállapításával, miszerint a szuggesztív – a Halley-üstököst hatszáz évvel hivatalos felfedezése előtt már ábrázoló – műalkotás ablakot nyit egy világra, amely annyira nem különbözött korunktól. Ám Dubyt olvasva úgy tűnik, hogy bár technikailag sokban különbözött, mégsem lövünk mellé, ha azt írjuk: úgy látszik, a háború örök – igaz, a lovasrohamokat felváltották a Chinook helikopterek. Ahogy ezt egy kedves egyetemi professzorom még az első ókoriforrásolvasás-órán plasztikusan érzékeltette: „Hölgyeim és uraim! Ne feledjék, a történelem nem szól másról, mint hogy minden pillanatban térdig gázolunk embertársaink vérében!”
